A férjem szerint a szeretet apró dolgokon múlik.
Egy simogatás, egy kávé reggel, egy kedves szó.
De valahogy az évek alatt ezek az apróságok mindig az én dolgaimmá váltak.
Én keltem előbb, hogy neki kávét főzzek.
Én pakoltam el utána.
Én jegyeztem meg, ha elfogyott a kedvenc csokija,
és én írtam meg a bevásárlólistát.
Ő csak annyit mondott:
„Kicsim, te úgyis jobban tudod, mit szeretünk.”
Sokáig azt hittem, ez dicséret.
Aztán egy nap észrevettem, hogy már nem is emlékszem,
mikor kérdezte meg utoljára, én mit szeretnék.
Nem szóltam, nem veszekedtem.
De aznap este, mikor hazaért, a lakás más volt.
Nem volt illatos gyertya, nem rotyogott a leves.
Csak egy tál hideg pizza és egy üzenet a hűtőn:
„Ma magadnak kell megoldanod a szeretetet.”
Elmentem sétálni.
A parkban leültem egy padra, és hallgattam, ahogy nevetnek az emberek.
Nem haragudtam rá. Csak elfáradtam abban, hogy mindig én tartsam életben a törődést.
Késő este, mikor hazaértem,
a konyhában várt. Az asztalon két bögre gőzölgött,
a kedvenc csokim kibontva, mellé egy cetli:
„Nem tudtam, mennyi minden hiányzott, míg el nem maradt.”
Nem mondtam semmit.
Csak leültem, és megittuk együtt a teát.
Nem volt nagy szó, sem dráma.
De aznap valami új kezdődött.
Mert néha nem a hangos viták,
hanem a csendes felismerések mentik meg a szeretetet.
És a legszebb változások azok,
amikor valaki magától kezd el figyelni rád….. 🍵💬
