Mindig azt hittem, hogy én vagyok a laza, modern szülő.
Aki nem lépked zokniban a gyerek szobája előtt, nem olvas bele a naplójába, és nem esik pánikba, ha kicsit tovább marad fent, mint kéne.
De az élet néha olyan helyzeteket dob eléd, amikor hirtelen minden józan elved elpárolog… és maradsz te, a fantáziád meg a szülői rettegés.
A fiam 15 éves, és pár hónapja van egy barátnője – egy gyönyörű, halk szavú, kicsit félénk kislány. Mindig megköszöni a vacsorát, levágja a cipőjéről a sarat, mielőtt belép a házba, és soha nem felejti el megköszönni, ha hazaviszem.
Szeretem őt. De… hát na. Kamaszok.
És a kamaszok néha túlságosan is… kamaszok.
Egy szombat délután a fiam felhozta őt a szobájába.
– Csak zenét hallgatunk – mondta.
És persze: ajtó becsuk.
Én pedig megpróbáltam bízni bennük.
Isten látja lelkem, próbáltam.
De ahogy telt az idő, egyre több fura hangot hallottam. Halk csattanást. Kuncogást. Aztán teljes csendet.
Az a fajta csend, amitől egy szülő hátán végigfut a hideg.
A gyomrom összehúzódott.
„Mi van, ha…?”
A mondat végét inkább nem is gondoltam tovább.
Egyszer csak azon kaptam magam, hogy már a lépcsőt mászom felfelé.
Nem kopogtam.
Nem szóltam.
A kezem egyszerűen csak rátette magát a kilincsre, mintha nem is én irányítanám.
Lassan lenyomtam.
Az ajtót alig mertem résnyire kinyitni.
Aztán… megláttam őket.
Ott ültek ketten, a földön, tökéletes komolysággal.
A fiam előtt egy gitár.
A lány a telefonját tartotta, és épp a dalszöveget diktálta.
– Várj, ez így túl nyálas – mondta a lány. – Inkább legyen úgy, hogy „nem félek, amíg velem vagy”.
A fiam bólogatott, próbálta lefogni a megfelelő akkordot, de folyton mellépengetett.
– Addig nem megyek haza – mondta nevetve a lány –, amíg megtanulod rendesen.
A fiam felnézett rá, fülig vörösen, de mosolygott.
– Hát… akkor egész este itt maradsz.
Én pedig ott álltam az ajtóban, mint egy lebukott kéretlen mellékszereplő egy romantikus filmben.
Még az is lehet, hogy a padló is elszégyellte magát alattam.
A fiam észrevett.
– Anya…? Valami gond?
– Én… csak azt… hogy… kell-e… kakaó? – nyögtem ki, mint egy selejtes robot.
– Nem, köszi – mondta a lány kedves mosollyal. – De nagyon cukik vagytok, hogy feljöttél megnézni, minden rendben van-e.
Becsíptem az ajtót, és lesunyt fejjel mentem le a lépcsőn.
A nappaliban lehuppantam a kanapéra, és hangosan felsóhajtottam.
Aznap délután megértettem valamit:
A kamaszok nem feltétlenül csinálnak semmi „rosszat”.
Néha csak próbálnak dalokat írni egy olyan embernek, aki mellett biztonságban érzik magukat.
És mi, szülők… hát mi addig idegeskedünk, összekapjuk magunkat, aztán szépen lassan újra megtanulunk bízni.
