Reggel rohantam a munkába, és csak fél kézzel szóltam oda a férjemnek:
– Ha elmész a drogériába, légyszi hozz nekem kézkrémet. Tudod… azt a kézkrémet.
Ő bólintott, mint aki érti, mire gondolok, én meg elindultam, és nyilván közben teljesen elfelejtettem az egészet. Tudod… klasszik.
Este hazajött, ledobta a kulcsot, és egy apró szatyorral odalépett hozzám.
– Ezt neked hoztam – mondta.
Kivettem a szatyrot, és ott volt benne pontosan az a krém, amit hónapok óta használok. Ugyanaz az illat, ugyanaz az állag, ugyanaz a márka, amit még én sem mindig találok meg elsőre.
Ránéztem:
– Honnan tudtad, hogy pont ezt kell venni? Hiszen ezer féle van…
Vállat vont, kicsit féloldalas mosollyal, mint aki tudja, hogy most jót fog mondani:
– Egyszer említetted, hogy ettől puhább a kezed. Megjegyeztem. Miért ne jegyeztem volna meg?
És bumm… ott helyben megcsapott az érzés, hogy basszus… figyel rám. Nem úgy „jó, meghallgattalak”-szinten, hanem tényleg. A részletekre. A mellékesen elmormolt mondataimra. Arra, amit sokszor én sem tartok fontosnak.
A nap végén, pakolás közben még hozzátette:
– Amúgy mondhatod máskor is, mire van szükséged. Nem baj, ha néha én intézem helyetted ezeket.
Olyan lazán mondta, mintha csak annyi lenne: „ma kicsit hidegebb van”.
És mégis… egy egész világnyi érzelmi teher gördült le rólam.
Rájöttem, mennyi apróságot viszek vállon nap mint nap: döntések, listák, ezeregy kicsi dolog, amit a másik sokszor észre sem vesz.
De most… ő észrevette.
Este, amikor együtt főztünk, megállt egy pillanatra, ránézett a kezemre, és csak annyit mondott:
– Tudod… szeretem, hogy ennyi mindent csinálsz. És szeretném, ha egy kicsit több maradna neked is.
Nem volt benne pátosz, nem volt benne nagy dráma.
Csak tiszta, őszinte, halk törődés.
És valahogy ettől jobban betalált, mint akármilyen nagy gesztus.
Azóta is, amikor ránézek arra a kis tubus kézkrémre, mindig eszembe jut:
nem a krémet vette meg.
Hanem engem látott.
És ez a fajta figyelem olyan, mint egy meleg fény este a lakásban — nem harsány, nem villog, mégis attól érzed otthonosan magad….
