Nem akartam bántani, csak már nem akartam elveszni benne

Huszonnyolc éves voltam, amikor először éreztem, hogy nem én irányítom az életem.
Egy kapcsolatban éltem, ami kívülről tökéletesnek tűnt.
Közös képek, nyaralások, mosolyok a fotókon.
De belül lassan szétestem.

Minden döntést ő hozott meg helyettem.
Mit vegyek fel, kivel találkozzam, mit gondoljak.
És én hagytam. Mert szerettem.
Azt hittem, a szerelem erről szól: alkalmazkodásról, békéről, kompromisszumról.

Egy nap azonban a tükörbe néztem, és nem ismertem magamra.
A szemem üres volt.
Nem tudtam, mikor tűntem el.
Csak azt, hogy már nem akarok így élni.

Elmentem.
Nem mondtam drámát, nem csináltam jelenetet.
Csak annyit írtam neki: „Most először magamat választom.”

Sokáig gyötört a bűntudat.
De aztán valami furcsa dolog történt.
Lassan visszatért a hangom.
Elkezdtem újra nevetni, újra döntéseket hozni, újra létezni.

Egy évvel később találkoztunk az utcán.
Rám mosolygott, és csak ennyit mondott:
„Most már értem, miért kellett elmenned.”

Nem szóltam semmit.
Csak éreztem, hogy most először nem a szívem fáj, hanem a lelkem gyógyul.