A családi vacsora már majdnem tökéletesen indult.
Anyósom hatvanadik születésnapját ünnepeltük, ezért összegyűlt az egész család. Ott voltak a testvérek, unokatestvérek, nagynénik, és még azok a rokonok is, akikkel általában csak esküvőkön és temetéseken találkozik az ember.
Én egész délután segítettem.
Terítettem, salátát készítettem, poharakat pakoltam, majd amikor megérkeztek a vendégek, még a konyhában maradtam anyósommal, hogy minden időben az asztalra kerüljön.
A férjem, Gábor közben a nappaliban beszélgetett a többiekkel.
Tizenkét éve voltunk házasok.
Voltak jobb és rosszabb időszakaink, de egy dolgot mindig biztosnak hittem: egymást soha nem alázzuk meg mások előtt.
Aznap este azonban kiderült, hogy ezt csak én gondoltam így.
Vacsora közben előkerültek a régi történetek.
Gábor bátyja mesélni kezdett arról, milyen volt a férjem húszévesen.
– Te jó ég, emlékeztek arra a hosszú hajára? – nevetett.
– Inkább ne emlékeztess! – mondta anyósom.
Mindenki nevetett.
Én is.
Aztán Gábor unokatestvére megszólalt:
– És arra emlékeztek, amikor Gábor Erikával járt?
A férjem felnevetett.
Erika.
Ismertem a nevet.
Gábor első komoly barátnője volt. Évekkel azelőtt szakítottak, hogy mi megismerkedtünk.
Soha nem zavart.
Miért zavart volna?
Az embernek negyvenéves korára általában van múltja.
– Erika gyönyörű lány volt – mondta az egyik nagynéni.
Gábor elmosolyodott.
– Az biztos.
Nem szóltam semmit.
Aztán valaki elővett egy régi fényképet a telefonján.
Gábor és Erika álltak rajta valamilyen nyári rendezvényen.
– Hűha! – mondta a sógorom. – Gábor, azért nem volt rossz ízlésed!
Megint nevetés.
Még ezen sem sértődtem meg.
Aztán Gábor rám nézett.
És kimondta azt a mondatot, amitől az egész este megváltozott.
– Hát igen. Erika mindig nagyon adott magára. Még otthon is úgy nézett ki, mintha valahová készülne.
Néhányan zavartan elmosolyodtak.
Éreztem, hogy nekem szánta.
Mégis hallgattam.
Gábor azonban folytatta.
– Nem úgy, mint egyesek tizenkét év házasság után.
Nevetés hallatszott az asztal túlsó végéről.
Nem mindenki nevetett.
Anyósom például azonnal lehajtotta a fejét.
Én pedig Gáborra néztem.
– Ezt nekem mondtad?
– Jaj, ne kezdjük már! – legyintett. – Csak vicceltem.
– Értem.
Próbáltam tovább enni.
De ő valamiért nem tudta abbahagyni.
Talán tetszett neki, hogy néhányan nevettek.
– Azért valljuk be – mondta –, Erika mellett az embernek mindig volt egy kis motivációja. Ha ő elindult valahová, minden férfi utánafordult.
Ekkor már teljes csend lett.
A mellettem ülő sógornőm finoman megérintette a karomat az asztal alatt.
Gábor azonban még mindig mosolygott.
– Na, most mi van? Tényeket sem lehet mondani?
Letettem a villámat.
Nem akartam jelenetet rendezni.
Nem akartam kiabálni.
Nem akartam felállni és kiviharzani.
Csak ránéztem.
– Gábor, kérdezhetek valamit?
– Persze.
– Ha Erika ennyivel szebb volt nálam, ennyivel jobban adott magára, és minden férfi utánafordult, akkor miért nem ő ül most melletted?
Gábor elvigyorodott.
– Mert szakítottunk.
– Tudom.
– Akkor?
– Csak arra vagyok kíváncsi, hogy ki szakított kivel.
A mosoly eltűnt az arcáról.
Az asztalnál senki nem szólt.
Gábor bátyja hirtelen nagyon érdekesnek találta a tányérját.
Én addig nem ismertem a szakításuk részleteit.
Csak annyit tudtam, hogy a kapcsolat véget ért.
Gábor néhány másodpercig hallgatott.
– Ennek mi köze bármihez?
Ekkor megszólalt az édesanyja.
– Erika hagyta el.
Gábor azonnal ránézett.
– Anya!
– Mi van? – kérdezte anyósom. – Te kezdted el ezt az egészet.
Az asztalnál olyan csend lett, hogy hallani lehetett a falióra kattogását.
Én azonban még mindig nem akartam megalázni.
Felállhattam volna győztes arccal.
Mondhattam volna valami kegyetlent.
De akkor pontosan ugyanazt tettem volna vele, amit ő tett velem.
Ezért csak ennyit mondtam:
– Érdekes. Egész este egy olyan nőt állítasz elém példaként, aki téged nem választott. Közben azt a nőt nevetteted ki, aki tizenkét éve minden reggel téged választ.
Senki nem nevetett.
Gábor arca megváltozott.
Nem dühös lett.
Inkább úgy nézett rám, mint aki csak abban a pillanatban értette meg, mit csinált.
Felálltam.
– Segítek anyukádnak a tortával.
Kimentem a konyhába.
Néhány perccel később Gábor utánam jött.
Becsukta maga mögött az ajtót.
– Sajnálom.
Nem néztem rá.
– Mit?
– Amit mondtam.
– Melyiket?
Erre nem tudott azonnal válaszolni.
– Mindet.
Letettem a kezemből a tányért.
– Tudod, mi fájt a legjobban?
– Tudom.
– Nem hiszem. Nem az, hogy szerinted Erika szebb volt. Lehet, hogy szebb volt. Mindig lesz nálam fiatalabb, szebb, vékonyabb vagy csinosabb nő. Neked is lesz nálad magasabb, sportosabb, sikeresebb férfi. Ettől még nem kellene egymást megszégyenítenünk.
Gábor lehajtotta a fejét.
– Hülye voltam.
– Nem. Szórakoztattad a családodat az én rovásomra. Az más.
Sokáig nem mondott semmit.
Aztán visszamentünk.
Amikor behoztuk a tortát, senki nem beszélt többé Erikáról.
Hazafelé az autóban Gábor szokatlanul csendes volt.
Már majdnem otthon voltunk, amikor megszólalt.
– Tényleg ezt csináltam?
– Mit?
– Úgy beszéltem rólad, mintha természetes lenne, hogy mellettem vagy.
Nem válaszoltam.
– Pedig nem az – folytatta. – Te tényleg minden nap engem választasz.
– Igen.
– És én ezt elfelejtettem.
Ránéztem.
– Akkor ideje volt eszedbe jutnia.
Másnap reggel Gábor korábban kelt nálam.
Kávét készített, majd amikor leültem az asztalhoz, odatett elém egy bögrét.
– Még mindig haragszol?
– Még mindig rosszul esik.
Bólintott.
Nem próbálta elviccelni.
Nem mondta, hogy túlérzékeny vagyok.
Nem mondta, hogy „csak egy poén volt”.
És talán ez számított a legtöbbet.
Azóta eltelt három év.
Néha még mindig előkerülnek a családi összejöveteleken régi fényképek, régi szerelmek és fiatalkori történetek.
Gábor is nevet rajtuk.
De engem többé egyszer sem hasonlított senkihez.
Egyszer a bátyja még meg is jegyezte:
– Gábor, emlékszel Erikára?
A férjem rám pillantott, majd elmosolyodott.
– Persze. De inkább arról beszéljünk, milyen szerencsém van azzal, aki végül mellettem maradt.
Nem szóltam semmit.
Csak elmosolyodtam.
Mert azon az estén nem azt tanulta meg, hogy tilos beszélni az exéről.
Hanem valami sokkal fontosabbat:
Akit szeretünk, azt nem tesszük nevetségessé azért, hogy másokat megnevettessünk. És néha csak akkor értjük meg valakinek az értékét, amikor egyetlen mondattal emlékeztet rá: ő nem köteles mellettünk maradni – minden egyes nap újra minket választ.
