😂 A legrosszabb jó tanács

– Szerinted mit csináljak? A főnök már harmadszor hív be az irodájába ezen a héten.
Zoli letette a kávéját.
– Semmit.
– Ezt hogy érted?
– Ne mutasd, hogy félsz.
– Nem félek.
– Akkor miért suttogsz?

Körülnéztem.
– Mert itt áll mögötted.

Zoli lassan hátrafordult.
A főnök valóban ott állt.
– Péter, ha befejezték a reggeli haditanácsot, várom az irodámban.
Elment.
Zoli közelebb hajolt.

– Na látod? Pont erről beszélek. Túl engedelmes vagy.
– Mit kellene csinálnom?
– Mutasd meg, hogy van tartásod.

Ez Zolitól különösen érdekes tanács volt, mert két hónappal korábban véletlenül „Nagyságos úrnak” szólította a főnököt, amikor fizetésemelést kért.
– Hogyan?
– Ne menj be rögtön.

– Behívott.
– Pont ezért. Várj öt percet.
– Miért?

– Pszichológia.
Zoli mindent pszichológiának nevezett, aminek nem tudta megmagyarázni az értelmét.
Vártam öt percet.
A főnök kijött.
– Péter?

– Igen?
– Nem hallotta, hogy várom?
Ránéztem Zolira.
Ő diszkréten bólintott.
– Hallottam.

A főnök várt.
Én is.
– És?
Megköszörültem a torkomat.
– Nem akartam túl lelkesnek tűnni.

Zoli olyan gyorsan fordult a számítógépe felé, hogy majdnem lefejelte a monitort.
A főnök néhány másodpercig nézett.
– Jöjjön be.

Bementem.
– Csukja be az ajtót.
Becsuktam.
– Üljön le.

Leültem.
Aztán eszembe jutott Zoli második tanácsa.
„Soha ne fogadd el rögtön, amit mond. Tárgyalj.”
Felálltam.
A főnök felnézett.
– Miért állt fel?

– Szerintem maradnék állva.
– Rendben.
Megint eszembe jutott Zoli.
„Ne hagyd, hogy ő irányítsa a beszélgetést.”

Leültem.
A főnök letette a tollát.
– Most miért ült le?
– Átgondoltam.

– Mit?
– Az ülést.
Ekkor már én is éreztem, hogy Zoli tanácsai valószínűleg nem a Harvard üzleti képzéséről származnak.
A főnök elővett egy papírt.
– Péter, azért hívtam be, mert szeretnék beszélni magával egy új pozícióról.

Megkönnyebbültem.
Tehát nem kirúgni akar.
– A csoportvezetőnk jövő hónapban távozik.

Na, erre nem számítottam.
– Arra gondoltunk, hogy maga átvehetné a helyét.
Majdnem rávágtam, hogy igen.

De ekkor megszólalt Zoli hangja a fejemben:
„Bármit ajánlanak, elsőre mondj nemet. Különben azt hiszik, olcsón megvettek.”
Hátradőltem.
– Nem.
A főnök pislogott.

– Nem?
– Nem.
– Még a fizetést sem mondtam.

Na, erre Zoli nem készített fel.
– Pont ezért.
– Tessék?

– Nem szeretném, ha a pénz befolyásolna.
A főnök letette a papírt.
– Péter, jól van?
– Tökéletesen.

– Biztos?
– Teljesen.
– Akkor folytathatom?

– Attól függ.
– Mitől?
Fogalmam sem volt.

– A körülményektől.
A főnök hosszasan nézett.
Aztán folytatta.
– Harminc százalékos fizetésemeléssel járna.

A gyomrom összeugrott.
Harminc százalék.
Zoli tegnap még azt magyarázta, hogy tízért is érdemes „keményen tárgyalni”.
– Értem – mondtam.
– És?

Megint eszembe jutott a tanács:
„Ha mondanak egy összeget, nevess.”

Elnevettem magam.
A főnök arca megmerevedett.
– Valami vicces?

– Nem.
– Akkor miért nevet?
– Reflex.
– Milyen reflex?

– Fizetési.
A főnök levette a szemüvegét.
– Péter, maga reggel óta nagyon furcsán viselkedik.

– Tárgyalok.
– Kivel?
– Magával.
– Én eddig azt hittem, beszélgetünk.

Na, itt kellett volna abbahagynom.
De Zoli utolsó tanácsa jutott eszembe:

„A végén mindig állj fel, nyújts kezet, és mondd: gondolja át.”
Felálltam.
Kezet nyújtottam.

– Gondolja át.
A főnök rám nézett.
– Mit?
Megálltam.

Erre sem készített fel.
– Az egészet.

– Én már átgondoltam.

– Akkor… gondolja át még egyszer.
Kinyitotta az ajtót.
– Rendben, Péter. Átgondolom.

Kimentem.

Zoli azonnal odarohant.
– Na?

– Csoportvezetőnek akarnak.
Leesett az álla.
– Mennyi?
– Plusz harminc százalék.

– És mit mondtál?
– Nemet.

Zoli elsápadt.
– MIÉRT?
– Te mondtad!
– Én azt hittem, kirúgni akar!

– Ezt most mondod?!
– Hát ha tudom, hogy előléptetés, azt mondom, bólogass mindenre!
Ebben a pillanatban kinyílt a főnök ajtaja.
– Zoltán!
Zoli megmerevedett.
– Igen?

– Jöjjön be egy percre.
Zoli rám nézett.
– Mit csináljak?
– Ne menj be rögtön.
– Hülye vagy?
– Pszichológia.

Bement.
Tíz perc múlva kijött.
Mosolygott.
– Na? – kérdeztem.

– Megkaptam a csoportvezetői állást.
Csak néztem.
– És a harminc százalékot?

– Azt is.
– Te rohadék.
Zoli vállon veregetett.
– Ne vedd ennyire a szívedre. Legalább tanultál belőle.
– Mit?
– Hogy nem kell minden hülyére hallgatni.

Másnap reggel a főnök odajött hozzám.
– Péter, szeretném, ha tudná, hogy végül nem Zoltán lesz a csoportvezető.
Felcsillant a szemem.
– Mégis átgondolta?

– Igen.
– És én?
– Maga sem.
– Akkor ki?

A főnök Zoli üres asztalára nézett.
– A tegnapi beszélgetés után Zoltán annyira magabiztos lett, hogy azonnal negyven százalékot kért.
– És?
– Azt tanácsoltam neki, gondolja át.

Elmosolyodtam.
– Átgondolta?
– Igen. Ötvenet kért.
Azóta, ha Zoli tanácsot akar adni, mindig meghallgatom.
Aztán megvárom, amíg befejezi.

És pontosan az ellenkezőjét csinálom.
Eddig bevált.