A munkahelyemen véletlenül rossz embernek küldtem el egy üzenetet – tíz perc múlva személyesen jelent meg az ajtóban

Hétfő délelőtt tizenegy körül már pontosan annyi türelmem volt, amennyi egy hétfő délelőtt tizenegyhez illik.

Semennyi.

Az egyik kollégám, Nóri, aznap otthonról dolgozott, ezért üzenetben panaszkodtam neki.

A főnökünk ugyanis reggel óta harmadszor küldte vissza ugyanazt a táblázatot.

Először a betűtípus nem tetszett neki.

Másodszor az oszlopok sorrendje.

Harmadszor pedig ezt írta:

„Valami még mindig nem az igazi.”

Na, ettől nálam elszakadt a cérna.

Megnyitottam az üzeneteket, és bepötyögtem Nórinak:

„Ha ezt még egyszer visszaküldi, kinyomtatom, bekeretezem, és odaadom neki karácsonyra.”

Elküldtem.

Aztán még hozzátettem:

„Szerintem ő sem tudja, mit akar. Csak élvezi, hogy a táblázat többet járkál, mint mi.”

Elküldtem ezt is.

Hátradőltem.

Megkönnyebbültem.

Körülbelül három másodpercig.

Aztán megláttam a címzett nevét.

Nem Nóri volt.

Hanem a főnököm.

Megmerevedtem.

Rákattintottam az üzenetre.

Olvasva.

Mindkettő.

Abban a pillanatban olyan csend lett körülöttem, mintha az egész iroda tudná, mit csináltam.

Pedig senki sem tudta.

Még.

Azonnal írtam:

„Elnézést, ezt nem Önnek szántam.”

Elküldtem.

Aztán rájöttem, hogy ennél rosszabbat talán nem is írhattam volna.

Mert ezzel tulajdonképpen megerősítettem, hogy igen, róla beszéltem.

Gyorsan írtam még egyet:

„Félreérthetően fogalmaztam.”

Ez is remekül sikerült.

Hiszen semmi félreérthető nem volt benne.

Pontosan érthető volt.

Nóri közben írt:

„Na, mit szólt?”

Visszaírtam:

„Semmit. Mert neki küldtem.”

Három pont jelent meg.

Eltűnt.

Megint megjelent.

Végül csak ennyit írt:

„Én ma beteget jelentenék.”

Ekkor valaki megszólalt mögöttem:

– Van egy perced?

Megfordultam.

A főnököm állt az ajtóban.

Pontosan tíz perc telt el az üzenet óta.

– Persze – mondtam olyan hangon, mint aki éppen most nyert egy ingyenes álláskereső tanfolyamot.

Bementem az irodájába.

Az asztalán ott feküdt a táblázat.

– Láttam az üzenetedet.

– Igen. Nagyon sajnálom.

– Mindkettőt.

– A másodikat különösen.

Rám nézett.

Én már fejben pakoltam a bögrémet és a szobanövényemet.

Aztán megkérdezte:

– Tényleg ennyiszer küldtem vissza?

– Háromszor.

– Háromszor?

– Igen.

Elgondolkodott.

– És tényleg nem mondtam meg egyszer sem pontosan, mit akarok?

Na, itt jött el az a pillanat, amikor az ember eldönti, hogy megmenti-e még, ami menthető.

Én valamiért az őszinteséget választottam.

– Nem igazán.

Bólintott.

Aztán váratlanul elnevette magát.

– A karácsonyi bekeretezés azért erős volt.

Éreztem, hogy újra kapok levegőt.

– A keretet én fizetem.

– Nem kell.

Felém tolta a táblázatot.

– Inkább mutasd meg, szerinted hogyan lenne jó.

Leültem.

Tíz perc alatt átrendeztük.

Két oszlopot töröltünk.

Egyet átneveztünk.

A betűtípus pedig maradt az eredeti.

Amikor indultam kifelé, utánam szólt:

– Egyébként van egy kérésem.

Megálltam.

– Igen?

– Ha legközelebb panaszkodsz rólam Nórinak, legalább őt jelöld ki címzettnek.

– Mindenképpen.

– És még valami.

– Igen?

– Karácsonyra tényleg ne vegyél nekem táblázatot.

Délután Nóri újra rám írt:

„Na? Van még munkád?”

Visszaírtam:

„Van.”

Aztán gondolkodtam egy pillanatig, és hozzátettem:

„És képzeld, a főnöknek humora is.”

Már majdnem elküldtem.

Aztán háromszor ellenőriztem a címzettet.

Tanulság: néha egy kínos hiba többet tisztáz, mint tíz udvarias kerülőmondat. De azért mielőtt a főnöködről írsz valamit, érdemes megnézni, valóban a kollégád neve van-e felül.