😂 A piacról hazáig cipeltem egy óriási görögdinnyét – otthon vettem észre, mit írt rá filccel az árus

Csak paradicsomért.
Ezt azért fontos tisztázni, mert negyven perccel később egy akkora görögdinnyével álltam a kijáratnál, hogy saját irányítószámot lehetett volna kérni rá.

Az árus már messziről kiszúrt.
– Asszonyom! Ilyen dinnyét egész nyáron nem látott!
– Nem is akarok. Paradicsomért jöttem.
– Csak kopogtassa meg!

Megkopogtattam.
– Na? Hallja?
– Mit kellene?
– Ezt a hangot!

Újra megkopogtattam.
Pontosan olyan hangja volt, mint amikor valaki megkopogtat egy dinnyét.
Az árus viszont lehunyta a szemét.
– Tökéletes.
– Miből gondolja?
– Harminc éve dinnyézek.
Ez erős érvnek tűnt.
– Édes?
Úgy nézett rám, mintha megsértettem volna.
– Ez? Ez méz!
Ránéztem a dinnyére.

Legalább tizenkét kiló lehetett.
– Kisebb nincs?
– Van. De az nem ilyen.

– Milyen?
Az árus közelebb hajolt.
– Ez a főnök.

Nem tudom, mi történt velem.
Talán a meleg.
Talán a „főnök”.
Megvettem.

Az első száz méteren még büszke voltam magamra.
A második százon már oldalt váltottam.
A harmadikon megálltam egy padnál, és letettem magam mellé.
Egy bácsi odanézett.
– Szép darab.
– Köszönöm.
– Magára gondoltam.

Felálltam, és továbbmentem.
Tíz perc múlva már úgy öleltem a dinnyét, mintha együtt menekülnénk valahonnan.
Egy nő a buszmegállóban megkérdezte:
– Nem nehéz?
– Nem. Csak érzelmileg.
A lépcsőházban találkoztam a szomszéddal.
– Segítsek?
– Már csak két emelet.

– Maga tudja.
Ez a mondat azóta is bánt.
Mire felértem, a karom remegett.
Letettem a dinnyét a konyhaasztalra.
– Na, főnök – mondtam. – Lássuk, mit tudsz.

Ekkor vettem észre valamit az oldalán.
Fekete filccel írtak rá.
A piacon nem láttam, mert pont azon az oldalán tartottam.
Megfordítottam.

Ez állt rajta:
„KATIÉ – FÉLRETÉVE! EL NE ADD!”
Csak néztem.
Megfordítottam még egyszer.
Hátha másodjára mást ír.
Nem írt.

Elővettem a blokkot.
Aztán eszembe jutott az árus arca.
„Ez a főnök.”
Persze hogy a főnök.
Kati főnöke.

Másnap visszamentem.
Az árus már messziről meglátott.
És elsápadt.
– Jó reggelt! – mondtam.
– Jó reggelt…
– Hoztam valamit.
– Csak nem a dinnye?

– De.
– Nem volt édes?
– Nem tudom. Nem vágtam fel.
Az árus megkönnyebbült.
– Hála az égnek!

– Miért?
Körülnézett.
Aztán közelebb hajolt.
– A feleségem tette félre magának.
– Kati?

Bólintott.
– És maga eladta nekem?
– Véletlenül.

– Azt mondta, ez a legjobb dinnyéje!
– Hát…
Vakargatta a fejét.
– Valamit csak mondanom kellett.
Ebben a pillanatban egy női hang szólt mögüle:

– JÓZSI!
Az árus megmerevedett.
Megjelent egy nő.

Ránézett a dinnyére.
Rám.
Aztán Józsira.
– Ez az én dinnyém?
Józsi nagyon lassan rám nézett.

Én nagyon lassan Józsira.
– Én csak paradicsomért jöttem – mondtam.
Kati összefonta a karját.
– Józsi?
– Félreértés történt.

– Mit lehet félreérteni azon, hogy ráírtam: „EL NE ADD”?
Józsi gondolkodott.
– A felkiáltójelet.

Kati csak nézett rá.
Én pedig ott álltam a tizenkét kilós dinnyével, amit előző nap hazacipeltem, majd most visszacipeltem.
Végül Kati elnevette magát.
– Tudja mit? Vigye csak!
– Biztos?

– Persze.
Aztán Józsira nézett.
– Ő meg hazaviszi nekem a következőt. Gyalog.
Józsi arcáról eltűnt a mosoly.
Én viszont hazafelé már egészen vidáman cipeltem a dinnyét.

Valahogy könnyebbnek tűnt.
Talán azért, mert tudtam:
másnap valaki nálam is rosszabbul jár.