😂 Az utolsó szabad parkolóhely

Már a parkoló bejáratánál sejthettem volna, hogy ebből baj lesz.

Az előttem haladó férfi ugyanis lehúzta az ablakot, kinézett a tömött parkolóra, majd olyan arcot vágott, mint aki most értesült róla, hogy az autóját innentől gyalog kell használnia.
Én optimista voltam.
– Csak lesz egy hely – mondtam magamnak.
Tíz perccel később már nem voltam optimista.

A harmadik körömet tettem ugyanazon a soron.
Kezdtem személyesen ismerni a parkoló autókat.

A piros Opel.
A fehér furgon.
A fekete terepjáró, amely két helyet foglalt el, mert a tulajdonosa valószínűleg úgy gondolta, hogy az autója társasági lény, és szüksége van maga mellett egy üres székre.

A negyedik körnél megláttam.
Egy szabad hely.
Nem akármilyen.

Az utolsó.
Legalábbis abban a pillanatban számomra úgy ragyogott, mintha külön reflektor világította volna meg az égből.
Indexeltem.
Lassan közelítettem.
Ekkor a másik oldalról megjelent egy kék autó.

Ő is indexelt.
Ránéztem a sofőrre.
Egy középkorú férfi ült benne.

Ő rám nézett.
Én a parkolóhelyre.
Ő is a parkolóhelyre.

Abban a pillanatban mindketten pontosan tudtuk, hogy barátság ebből már nem lesz.
A férfi előregurult húsz centit.
Én is.
Ő még húszat.

Én is.
Olyan volt, mint egy nagyon lassú westernpárbaj, csak pisztoly helyett irányjelzővel.
A férfi lehúzta az ablakot.

– Én előbb itt voltam!

Lehúztam én is.
– Én már indexeltem!
– Én is!
– De én előbb!
– Én már akkor kinéztem ezt a helyet, amiko

r maga még a másik sorban volt!
Ezen elgondolkodtam.
– Maga figyelt engem?

– Nem ez a lényeg!
– Szerintem azért egy kicsit az is.
Közben mögöttünk kialakult egy kisebb dugó.

Valaki dudált.
A kék autós kihajolt.

– Mindjárt!

Hátulról egy férfihang érkezett:
– MÁR ÖT PERCE MINDJÁRT!
A kék autós visszafordult hozzám.

– Nézze, nekem csak tíz percre kell.
– Nekem is.
– Mit vesz?

– Mi köze hozzá?
– Ha csak kenyeret, én gyorsabb leszek.
– Ajándékot veszek.

– Én elemet.
Meglepődtem.
– Elemért harcol velem?

– Négy darab AA. Nagyon fontos.
– Mihez?
– A távirányítóhoz.

– Akkor ez valóban élet-halál kérdése.
A mögöttünk állók közül valaki tapsolni kezdett.

Egy másik sofőr kiszállt.
Azt hittem, balhé lesz.

Odajött hozzánk.
– Segíthetek?
– Igen – mondtuk egyszerre.

A férfi megnézte a helyet.
Aztán minket.

– Dobjanak fel egy pénzt.
A kék autós rám nézett.

– Jó.
– Jó.
A férfi elővett egy százast.

– Fej vagy írás?
– Fej – mondtam.
A kék autós bólintott.

– Akkor írás.
Feldobta.

A pénz leesett.
Begurult egy parkoló autó alá.

Mindhárman néztük.
– Van másik? – kérdeztem.
– Nincs.

A kék autós felsóhajtott.
– Nekem van.

Elővett egy kétszázast.
– Na, ezt már ne veszítsük el, mert lassan olcsóbb lesz fizetős parkolóba menni.
Feldobta.
Fej.

– Ez az! – mondtam.

A kék autós becsületesen felemelte a kezét.
– Rendben. Magáé.
Már majdnem meghatódtam.
Beültem.

Sebességbe tettem az autót.
A férfi hátratolatott, hogy be tudjak állni.

Elindultam a hely felé.
Ekkor egy apró fehér autó egyszerűen befordult közénk, és egyetlen mozdulattal beállt.
Megnémultunk.
Kiszállt belőle egy nő.

Bezárta az autót.
Én lehúztam az ablakot.

– Elnézést!
A nő rám nézett.
– Igen?
– Mi erre a helyre várunk!

– Mindketten?
– Igen!
A nő végignézett rajtunk.
– Akkor valaki biztosan rosszul csinálja.

És elindult a bejárat felé.
A kék autós kiszállt.
– Asszonyom!

A nő visszafordult.
– Tessék?
– Mi tíz perce harcolunk ezért a helyért!
– Akkor legalább nem unatkoztak.

És bement.
A mögöttünk álló autókból olyan nevetés tört ki, hogy az egyik sofőr még a kormányra is ráborult.
A kék autós visszaült.

Rám nézett.
– Most mit csináljunk?

– Szerintem keressünk másikat.
– Együtt?
– Ennyi közös szenvedés után már család vagyunk.
Elindultunk.
Ő előttem, én mögötte.

Két sorral arrébb egyszer csak fékezett.
Két autó egyszerre tolatott ki egymás mellett.

Két szabad hely.
A férfi beállt az egyikbe.

Én a másikba.
Kiszálltunk.
– Na végre! – mondta.

– Mennyi időnk ment el erre?
Ránézett az órájára.
Elsápadt.

– Huszonhét perc.
– Azt mondta, csak tíz percre jött.
– Tudom.
Bementünk együtt a bevásárlóközpontba.
Ő elindult az elemek felé.
Én az ajándékboltba.

Öt perc múlva megszólalt a hangosbemondó:
– Figyelem! A parkolóban egy kék személygépkocsi égve hagyta a világítását.

Megálltam.
A következő pillanatban láttam, ahogy a férfi négy darab AA elemmel a kezében elrohan mellettem.
– Maga az? – kiáltottam utána.

– IGEN!
– Legalább vett elemet!
Futás közben visszakiabált:

– CSAK A KOCSIBA NEM JÓ!
Majdnem leestem a nevetéstől.
Megvettem az ajándékot, és húsz perc múlva visszamentem az autómhoz.
A kék autós még mindig ott állt.

A motorháztető nyitva.
Mellette egy biztonsági őr.
– Ne mondja – szóltam oda. – Lemerült?

A férfi rám nézett.
– Lemerült.
– Van bikakábel?
– Nincs.

A biztonsági őr megszólalt:
– Nekem van.
A férfi felragyogott.

– Komolyan?
– Persze. Csak előbb arrébb kellene állnia annak az autónak, amelyik elállja a szolgálati kocsit.
Mindhárman odanéztünk.
Egy apró fehér autó állt előtte.

Ugyanaz.
A kék autós lassan rám nézett.

– Ugye nem?
Ebben a pillanatban megjelent a nő két bevásárlószatyorral.
Ránk nézett.
A kék autósra.

A nyitott motorháztetőre.
A biztonsági őrre.
Majd az autójára.

– Valami baj van?
A férfi vett egy nagy levegőt.
– Semmi.
– Biztos?
– Teljesen.

A nő kinyitotta a kocsiját.
– Akkor további jó parkolást!
Elhajtott.

Néhány másodpercig csendben álltunk.
Aztán a kék autós rám nézett.
– Holnap busszal jövök.
– Én is.
– Pedig maga holnap nem is jön.

– Ezek után akkor is busszal.
A férfi elnevette magát.
Végül bebikáztuk az autóját.
Mielőtt elhajtott volna, lehúzta az ablakot.

– Egyébként mit vett ajándékba?
Felemeltem a szatyrot.

– Egy „Nyugalom és türelem” feliratú bögrét.
Rám nézett.
Aztán a parkolóra.

– Magának?
– Most már igen.