A párom azt mondta, csak öt percre ugrik be a barkácsboltba – másfél óra múlva felhívott, és megkérdezte, mekkora a nappalink

Szombat délelőtt elkövettem azt a hibát, amit egy nő csak egyszer követ el életében.

Elküldtem a páromat a barkácsboltba egyetlen darab csavarért.

– Csak ezt hozd! – mondtam, és a biztonság kedvéért még a régi csavart is a kezébe nyomtam.

– Nyugi – felelte. – Öt perc, és itt vagyok.

Ezen már akkor nevetnem kellett.

A barkácsbolt ugyanis egy férfinak nem üzlet.

Hanem Disneyland, csak hullámvasút helyett fúrógépek vannak.

Eltelt húsz perc.

Semmi.

Negyven perc.

Semmi.

Egy óra múlva írtam neki:

– Élsz?

Azonnal jött a válasz:

– Persze.

– A csavar megvan?

Három percig nem válaszolt.

Ez rossz jel volt.

Aztán megérkezett:

– Melyik csavar?

Felálltam a kanapéról.

– AMIÉRT ELMENTÉL.

– Ja, igen. Megvan.

– Akkor miért nem jössz?

– Mindjárt.

Újabb fél óra telt el.

Ekkor megcsörrent a telefonom.

Ő volt.

– Szia, egy gyors kérdés.

– Félek.

– Körülbelül mekkora a nappalink?

Csend lett.

– Tessék?

– A nappali. Hány négyzetméter?

– Miért?

– Csak úgy.

– Te egy csavarért mentél el.

– Tudom.

– Akkor mi köze a csavarnak a nappali méretéhez?

– Közvetlenül semmi.

Na, ettől a mondattól még idegesebb lettem.

– Hol vagy?

– Még a boltban.

– És mit csinálsz?

– Nézelődöm.

– Másfél órája?!

– Nagy bolt.

– Mit akarsz venni?

– Semmit.

– Akkor minek kell a nappali mérete?

Megint csend.

A háttérben egyszer csak meghallottam egy férfihangot:

– Uram, ebből húsz négyzetméterre három csomag elég!

Lehunytam a szemem.

– Mit veszel?

– Semmit.

– Hallottam.

– Mit?

– A HÁROM CSOMAGOT.

– Ja, azt.

– MI AZ?

– Falpanel.

Felültem.

– Minek nekünk falpanel?

– Nem nekünk.

Megkönnyebbültem.

– Hála az égnek.

– A nappalinak.

– A nappali a miénk.

– Igen, de így másképp hangzik.

– Tedd vissza.

– Pedig akciós.

– TEDD. VISSZA.

– Jó.

Tíz perccel később újra hívott.

– Na?

– Visszatettem.

– Köszönöm.

– Viszont lenne itt egy nagyon jó polcrendszer.

– Nem.

– Még el sem mondtam.

– Nem.

– Öt polcos.

– Nem.

– Féláron van.

– Nem.

– Szerszám nélkül összeszerelhető.

– Neked különösen nem.

Erre megsértődött.

– Azért én össze tudok rakni egy polcot.

– Tavaly egy cipősszekrényből éjjeliszekrényt csináltál.

– Az a használati utasítás hibája volt.

– Fejjel lefelé tartottad.

– Attól még érthetően is megírhatták volna.

Újabb húsz perc telt el.

Aztán végre hallottam, hogy beáll az autó.

Kimentem.

Kinyitotta a csomagtartót.

Ott volt benne egy akkus csavarozó.

Egy vízmérték.

Két doboz tipli.

Egy mérőszalag.

Egy munkakesztyű.

Egy hosszabbító.

És egy hatalmas műanyag szerszámosláda.

Csak álltam.

– Mi ez?

– Nyugi. Mind hasznos.

– Hol a csavar?

Megmerevedett.

Lenézett a csomagtartóba.

Felemelte a kesztyűt.

Arrébb rakta a vízmértéket.

Belenézett a szerszámosládába.

Aztán rám nézett.

– Na, ezen most ne idegesítsd fel magad.

– HOL A CSAVAR?

Néhány másodpercig hallgatott.

– Azt hiszem, a pénztárnál hagytam.

Nem szóltam.

Ő sem.

Aztán óvatosan becsukta a csomagtartót.

– Visszamegyek érte.

– Rendben.

– Öt perc.

Ránéztem.

Ő rám nézett.

Aztán mindketten elnevettük magunkat.

– Inkább megyek veled – mondtam.

– Nem bízol bennem?

– Dehogynem.

– Akkor?

– Csak szeretném, ha estére nem lenne jakuzzi a nappaliban.

Útközben megfogta a kezem.

– Egyébként láttam ott egy nagyon jó kerti grillsütőt.

– Nincs kertünk.

– Ezért volt olcsó.

És abban a pillanatban megértettem, miért árulnak a barkácsboltokban akkora bevásárlókocsikat.

Nem az árunak kell. A férfiak terveinek.