😂 Elmentem egy főzőtanfolyamra – a séf végül megkért, hogy inkább csak kóstoljak!
Az egész azzal kezdődött, hogy egy vasárnap este elhatároztam: ideje megtanulnom rendesen főzni.
Elegem lett abból, hogy nálam a vacsora háromféleképpen végződik. Vagy odaég, vagy nyers marad, vagy meg kell kérdeznem a füstjelzőt, hogy szerinte elkészült-e.
Az interneten találtam egy hirdetést:
„Főzőtanfolyam kezdőknek! Nálunk bárkiből lehet konyhatündér!”
Gondoltam, ez nekem szól.
Bár a „bárkiből” szót kissé merész ígéretnek tartottam.
Hétfő este megérkeztem a tanfolyamra.
Tizenkét résztvevő volt, mindannyian csinos kötényben, ragyogó konyhapultok előtt.
A séf, egy magas, bajuszos férfi, széles mosollyal fogadott bennünket.
– Üdvözlök mindenkit! A nevem Lajos. Harminc éve főzök, és higgyék el, engem már semmivel nem lehet meglepni!
Ezt a mondatot később valószínűleg megbánta.
– Ma egy egyszerű háromfogásos vacsorát készítünk! – folytatta. – Előételnek krémlevest, főételnek csirkemellet, desszertnek pedig palacsintát!
Én elégedetten bólintottam.
Palacsintát már láttam.
Egyszer még ettem is.
Úgy éreztem, megfelelő alapokkal rendelkezem.
Lajos séf kiosztotta a feladatokat.
– Először mindenki aprítson fel egy vöröshagymát!
Fogtam egy hagymát, és elkezdtem hámozni.
Két perc múlva már könnyeztem.
Öt perc múlva úgy néztem ki, mint aki éppen egy háromórás szerelmes filmet nézett végig.
A mellettem álló hölgy megsajnált.
– Jaj, maga nagyon érzékeny a hagymára!
– Nem a hagymára – szipogtam. – Arra, hogy ezért még fizettem is!
Lajos séf odalépett.
– Mi történt itt?
– Semmi különös. Csak érzelmileg kötődni kezdtem a leveshez.
A séf sóhajtott.
– Rendben. Akkor inkább reszelje le a répát!
Ez egyszerűnek tűnt.
Fogtam a reszelőt, és munkához láttam.
Csakhogy a répa olyan vékony lett a végére, hogy már alig tudtam megfogni.
A mellettem álló férfi rám nézett.
– Maga mit csinál?
– Répát reszelek.
– És hol a répa?
– Elfogyott.
– De hát maga még mindig reszel!
Lenéztem.
Valóban.
Már a reszelő műanyag fogantyúját próbáltam megdolgozni.
Lajos séf ekkor odajött, és óvatosan kivette a kezemből.
– Tudja mit? Maga inkább keverje meg a levest!
Végre!
Egy feladat, amit nem lehet elrontani.
Legalábbis én így gondoltam.
A séf elmagyarázta:
– Lassan, egyenletesen keverje, nehogy leégjen!
Bólintottam.
Aztán öt percig olyan lelkiismeretesen kevertem, hogy a leves fele a tűzhelyen kötött ki.
– Ember! – kiáltott fel Lajos. – Maga mit művel?!
– Keverem!
– De miért ilyen gyorsan?!
– Mert azt mondta, nehogy leégjen! Gondoltam, ha elég gyorsan forog, nem lesz rá ideje!
A mellettem álló hölgy hangosan felnevetett.
A séf viszont már nem mosolygott.
– Jó. A levest hagyjuk. Térjünk át a csirkére!
Mindenki kapott egy szelet csirkemellet.
Lajos séf magyarázni kezdett:
– A húsokat először finoman ki kell klopfolni.
Fogtam a húsklopfolót.
Ránéztem a csirkére.
És elkezdtem ütögetni.
Egyre lelkesebben.
A harmadik ütésnél a hús lecsúszott a deszkáról.
A negyediknél a szomszédom petrezselyme repült a földre.
Az ötödiknél Lajos séf megfogta a csuklómat.
– ÁLLJON MEG!
– Mi történt?
– Maga főzni jött vagy bosszút állni a csirkén?!
– Azt mondta, puhítsam meg!
– Igen, de nem kell vallomást kicsikarni belőle!
Ezen már az egész terem nevetett.
A séf mély levegőt vett.
– Rendben. Maga mostantól nem nyúl húshoz.
– Akkor mit csináljak?
– Készítse elő a fűszereket!
Megkönnyebbültem.
Végre egy kis felelősség.
A séf felsorolta:
– Só, bors, fokhagyma, rozmaring. Mindenből csak egy keveset!
Kikészítettem mindent.
Aztán megláttam egy kis tálban valami fehér port.
Megkóstoltam.
Édes volt.
Gondoltam, érdekes fűszer.
Biztos valami modern konyhai különlegesség.
Megszórtam vele a csirkét.
Lajos séf éppen akkor fordult felém.
– Mit tett a húsra?
– Ebből a fehér fűszerből.
A séf belenézett a tálba.
Aztán rám.
– Az porcukor!
– Ó!
– Miért tett porcukrot a csirkére?!
– Mert azt mondta, legyen benne egy kis meglepetés!
– ÉN ILYET NEM MONDTAM!
– Akkor ezt biztos a tévében hallottam.
Lajos séf levette a szakácssapkáját.
Megsimította a homlokát.
Majd nagyon halkan megszólalt:
– Harminc éve főzök. Harminc éve. És még soha nem éreztem szükségét annak, hogy pályát váltsak.
A mellettem álló férfi odasúgta:
– Szerintem maga ma történelmet ír.
Én büszkén kihúztam magam.
Ekkor következett a desszert.
Palacsinta!
Na, gondoltam, most végre megmutatom, mit tudok.
A séf elmagyarázta, hogyan kell a tésztát a serpenyőbe önteni.
– Aztán egy határozott mozdulattal megfordítjuk!
Figyeltem.
Lajos feldobta a palacsintát.
Az gyönyörű ívben megfordult, majd pontosan visszaesett a serpenyőbe.
A többiek tapsoltak.
Én is tapsoltam.
Aztán sorra kerültünk.
Beleöntöttem a tésztát a serpenyőbe.
Vártam.
Majd egy határozott mozdulattal feldobtam.
A palacsinta felemelkedett.
Megfordult.
És eltűnt.
Mindenki a mennyezetet nézte.
A palacsinta ugyanis rátapadt a lámpaburára.
Olyan szépen, mintha valaki oda tervezte volna.
Néhány másodpercig teljes csend volt.
Aztán megszólalt a mellettem álló hölgy:
– Legalább most már tudjuk, mi lesz a mennyezeti dísz!
Lajos séf lassan felnézett.
Aztán rám.
– Maga ezt hogy csinálta?
– Nem tudom. De ha még egyszer sikerül, szerintem Guinness-rekord lesz.
A séf odahúzott egy létrát.
Óvatosan leszedte a palacsintát.
Majd visszajött hozzám.
– Figyeljen ide! Mostantól egyetlen dolgot csinálhat.
– Mit?
– Kóstolhat.
– Csak kóstolhatok?
– Igen. Leül oda a sarokba, és megkóstolja, amit a többiek elkészítettek.
– És semmi mást?
– Semmi mást!
Bólintottam.
Végre egy feladat, amelyhez valóban tehetségem volt.
Leültem az asztalhoz.
Elém tettek egy tányér levest.
Megkóstoltam.
– Finom! Bár egy kicsit több só kellene bele.
Lajos séf bólintott.
– Rendben.
Jött a csirke.
Megkóstoltam.
– Ez nagyon jó! Bár talán egy picit tovább kellett volna sütni.
A séf megint bólintott.
Végül elém került a palacsinta.
Beleharaptam.
Elgondolkodtam.
– Hát… ez lehetne egy kicsit édesebb.
Lajos séf ekkor már csak a fejét fogta.
– Maga mindent kritizál?!
– Nem kritizálok, séf úr! Csak őszinte vagyok.
– Tudja mit? Van egy ötletem!
– Hallgatom!
– Jövő héten indul nálunk egy új tanfolyam.
– Tényleg? Milyen?
– Ételkóstolás kezdőknek.
Felcsillant a szemem.
– És oda is jelentkezhetek?
– Természetesen!
– Ott is kell majd főzni?
– Nem. Csak ülni és enni.
– Hát ez fantasztikus! Mennyi a részvételi díj?
A séf elmosolyodott.
– Magának ingyenes.
– Komolyan?! Miért?
– Mert ha maga csak eszik, legalább a konyha egyben marad!
A többiek hangosan nevetni kezdtek.
Én pedig elégedetten felálltam.
– Rendben, séf úr! Akkor jövő héten találkozunk!
Már az ajtóban jártam, amikor utánam szólt:
– Egy pillanat! Még valamit szeretnék kérdezni!
– Tessék!
– Maga otthon is szokott főzni?
– Persze!
– És mit szól hozzá a családja?
Elmosolyodtam.
– Semmit. Amióta főzök, minden este étteremben vacsoráznak! 😂
Ez a történet kitalált, humoros szórakoztató tartalom.
