A férjem azt mondta, egyedül is simán bevásárol – amikor megláttam, mit hozott haza, öt percig nem tudtam megszólalni

Tizenhárom éve vagyunk házasok, de egészen múlt szombatig abban a hitben éltem, hogy a férjem képes önállóan bevásárolni.

Mentségemre szóljon: ritkán engedtem egyedül.

Szombat reggel írtam neki egy listát.

Nem volt hosszú.

Kenyér, tej, tojás, sajt, paradicsom, mosogatószer és vécépapír.

Mielőtt elindult, háromszor megkérdezte:

– Kell még valami?

– Nem.

– Biztos?

– Biztos.

– Akkor ne telefonálj utánam, hogy ezt meg azt még hozzak!

Megígértem.

Negyven perc múlva csörgött a telefonom.

Ő hívott.

– Milyen tejet?

– Amilyet mindig veszünk.

– Itt legalább harmincféle van.

– A kék dobozosat.

Csend.

– Mindegyiken van kék.

Végül lefényképezte a teljes hűtőpultot.

Bekarikáztam neki a megfelelőt.

Tíz perc múlva újra hívott.

– Hány tojás kell?

– Tíz.

– Hat, tíz, tizenkettő vagy harminc van.

– Akkor a tízes.

– Jó, csak ellenőriztem.

Újabb tíz perc.

Megint csörgött.

– A paradicsomnál baj van.

– Milyen baj?

– Többféle van.

– Vegyél sima paradicsomot.

– Melyik a sima?

– Ami úgy néz ki, mint egy paradicsom.

Erre megsértődött.

– Mind úgy néz ki.

– Akkor válassz egyet.

– Jó, de ha rosszat viszek, ne szólj semmit.

Ekkor már éreztem, hogy ebből még baj lesz.

Másfél óra múlva megérkezett.

Két hatalmas szatyorral.

Büszkén letette őket a konyha közepére.

– Na? Mondtam, hogy megoldom.

Elkezdtem kipakolni.

Kenyér.

Megvan.

Tej.

Megvan.

Tojás.

Megvan.

Sajt.

Megvan.

Paradicsom.

Három kiló koktélparadicsom.

– Miért vettél ennyit?

– Akciós volt.

– Ketten vagyunk.

– Most már paradicsomunk is van.

Folytattam.

Egy üveg csípős szósz.

Nem volt a listán.

Két zacskó chips.

Nem volt a listán.

Egy elemlámpa.

Végképp nem volt a listán.

– Elemlámpát miért vettél?

– Féláron volt.

– Van otthon négy.

– Most van öt.

A következő egy grillfogó volt.

– Ez mire kell?

– Nyáron grillezünk.

– November van.

– De nem örökké.

Ekkor már nem vitatkoztam.

A szatyor aljáról előkerült egy csavarhúzókészlet, két csomag zokni és egy óriási zacskó gumicukor.

– Ezek közül egyik sem volt a listán.

– Tudom.

– Akkor miért vetted meg őket?

Úgy nézett rám, mintha én nem érteném a bevásárlás lényegét.

– Mert megláttam őket.

Aztán kipakolta az utolsó dolgot.

Egy elektromos gofrisütőt.

Csak néztem.

– Gofrisütő?!

– Akciós volt.

– Soha életünkben nem sütöttünk gofrit!

– Pont azért, mert eddig nem volt gofrisütőnk.

Erre már nem tudtam mit mondani.

Elkezdtem visszapakolni a dolgokat, amikor hirtelen feltűnt valami.

– Hol a vécépapír?

Megdermedt.

Ránézett a listára.

Aztán rám.

– A francba.

– És a mosogatószer?

Újra megnézte a listát.

– Azt is elfelejtettem.

– Tehát a hét dologból, amiért elküldtelek, kettőt nem hoztál el, viszont vettél gofrisütőt, elemlámpát, grillfogót és csavarhúzót?

Bólintott.

– Ha így mondod, tényleg hülyén hangzik.

Másnap reggel arra ébredtem, hogy valami elképesztő illat jön a konyhából.

Kimentem.

A férjem ott állt kötényben.

Az asztalon egy hatalmas adag frissen sült gofri.

Büszkén rám nézett.

– Na? Még mindig felesleges volt?

Leültem, megkóstoltam egyet.

Tényleg nagyon finom volt.

– Jó. A gofrisütő maradhat.

Elmosolyodott.

– Tudtam.

– Viszont ma visszamész vécépapírért.

A mosoly eltűnt az arcáról.

– Írsz róla listát?

Azóta inkább együtt járunk bevásárolni.

A gofrisütőt pedig megtartottuk.

A grillfogóról továbbra sem tudom, miért van kettő.