12 éves voltam, amikor apám egy nap közölte, hogy külföldre költözik dolgozni.
Azt mondta, majd jön látogatóba, és ne aggódjak, minden rendben lesz.
Hitetlenül bámultam rá, mert tudtam: nem csak a munkát választja.
A távolságot is.
Anyám mindent megtett, hogy ne lássam, mennyire összetört.
Mosolygott, viccelődött, és azt mondta: „Majd mi ketten mindent megoldunk.”
Hittem neki.
Vagy inkább hinni akartam.
Egy nap anyu új kollégája jött el hozzánk valamit hozni.
Kedves volt, halk szavú, visszafogott.
Én azt hittem, csak udvariaskodik.
Aztán különös lett, hogy mindig akkor jelent meg, amikor apám már hetek óta nem hívott.
Egyszer hallottam, ahogy anyu halkan sírt a konyhában.
És ő vigasztalta.
Nem értettem, mi történik, csak azt, hogy az a férfi ott állt mellette, amikor nekünk szükségünk volt valakire.
Aztán eljött az évzáró napja.
Előadtam egy verset, és miközben a tömegbe pillantottam, nem láttam apámat.
De ott állt anyu — és mellette az a férfi.
Tapsoltak, mosolyogtak, és valahogy… nem éreztem magam egyedül.
Amikor vége lett az ünnepségnek, a férfi odalépett hozzám, és csak annyit kérdezett:
„Szeretnél fagyizni?”
Volt valami a hangjában, ami megnyugtatott.
Nem akart a helyébe lépni senkinek.
Csak ott akart lenni.
Évek kellettek, hogy megértsem:
nem a vér szerinti kötelék tesz valakit családdá.
Hanem az, aki akkor áll melléd, amikor mindenki máshol van.
Az, aki csendben, elvárások nélkül szeret.
És marad.
Ma már tudom:
apám távozása ürességet hagyott.
De ő — a férfi, akit akkor még csak anyu kollégájának hittem —
kitöltötte azt a helyet, amit soha senki más nem tudott volna.
