Amikor azon a délutánon megérkeztem hozzá, azonnal látta rajtam, hogy valami nincs rendben.
Nem kérdezte, kérek-e kávét.
Nem kérdezte, mi történt.
Csak leültetett a konyhaasztalhoz, és várt.
Néhány perc múlva kibukott belőlem minden.
Meséltem a problémákról a munkahelyemen.
Meséltem az emberekről, akikben megbíztam, mégis csalódást okoztak.
Meséltem az álmokról, amelyek nem úgy alakultak, ahogy szerettem volna.
A végén már szinte kiabáltam:
– Elegem van! Úgy érzem, semmi sem sikerül!
A nagyapám csendben felállt.
Odament a szekrényhez, elővett egy gyertyát, majd meggyújtotta.
Aztán lekapcsolta a villanyt.
A konyhát félhomály borította.
Csak az a kis gyertyaláng világított.
– Mit látsz? – kérdezte.
– Egy gyertyát.
– És a sötétséget?
– Azt is.
Elmosolyodott.
– Érdekes. Egyetlen kis láng nem tudja eltüntetni az egész sötétséget. Mégis mindenki azt nézi.
Nem értettem.
Ő pedig folytatta:
– Az emberek gyakran fordítva csinálják. Az életükben száz jó dolog történik, mégis azt az egy rosszat figyelik, ami árnyékot vet mindenre.
Hallgattam.
– Nem azt mondom, hogy a problémáid nem léteznek – mondta. – Csak azt, hogy ne hagyd, hogy elhitessék veled: nincs fény körülötted.
A gyertya még mindig csendesen égett az asztalon.
És valahogy először azon a napon úgy éreztem, talán tényleg nincs veszve minden.
