Késő délután volt, amikor a két srác besétált a bisztróba. Nem voltak rongyosak, csak… fáradtak. Az a fajta fáradtság, amin nem alszol túl, mert nem a testeden ül, hanem a lelkedben.
Nevettek, sztoriztak, a pultnál ülő Marcsi pedig örült, hogy végre valaki vidámságot hoz a napba. Megszolgált volna már érte — egész műszak alatt egyetlen mosolyt sem látott.
Aztán mikor a vacsora véget ért, a fiúk egyszerűen felálltak… és kisétáltak.
Marcsi először azt hitte, csak cigire mennek. Aztán látta az üres széket. A számlát. A több mint húszezer forintot.
És a tekintetét.
Nem sírt hangosan. Csak ült ott, mint akit láthatatlan ütés ért. Egyedül neveli a két gyerekét, három műszakban dolgozik, hó végén a tizenhatos villamos is ítélkezőbben csilingel, mint kéne. Neki ez nem csak egy számla volt. Ez egy fél hétvége bevásárlása.
Valami bennem is megmozdult.
Felkapkodott kabát nélkül rohantam ki az utcára — az a csípős hideg, amitől az ember úgy érzi, a tüdeje is fagyott kristállyá válik.
Két sarokkal arrébb megláttam őket. Éppen sietve fordultak be egy mellékutcába.
– Hé! – szóltam rájuk, és a hangom jobban remegett, mint szerettem volna. – A számlátok!
Megálltak. Nem futottak. Nem tagadtak. Csak megfordultak, és az arcukon ott volt valami… olyan töröttség, amit nem lehetne eljátszani.
– Tudjuk – mondta az egyik. – Csak nem volt bátorságunk kimondani. Kidőlt alólunk minden. Munkánk nincs. Lakásunk alig. Ez volt az első rendes ételünk három napja. Ostobaság volt. Tényleg.
Nem volt kihívó, nem volt szemtelen. Csak őszinte.
És ez fájt a legjobban.
– Gyertek vissza – mondtam. – Beszéljük meg. Emberek vagyunk, nem bankautomaták.
Visszamentünk. Marcsi először félt, aztán meglátva az arcukat, a tekintetét meglágyította valami.
Végül a srácok előkotortak egy maréknyi aprót, a főnök pedig, látva a helyzetet, ránk nézett, sóhajtott, és csak annyit mondott:
– Engedjük el. Menjenek békével.
A fiúk nem bírták tartani a szemkontaktust. Távozás előtt mégis megálltak.
– Köszönjük – mondta az egyik. – Ma azt hittük, semmit sem érünk. De ti megmutattátok, hogy mégis van helyünk a világban.
Marcsi bólintott, lassan, elérzékenyülve. Én pedig néztem őket, ahogy eltűnnek a sötétben.
És harag helyett csak egy gondolat maradt bennem:
Nem mindig a pofon változtat meg valakit. Néha az esély teszi jobb emberré.
Aznap este nem lettünk gazdagabbak. De valahogy mégis többek lettünk.
