Az egész egy teljesen ártatlan szombat délelőtt kezdődött.
A konyhában elromlott a csap. Nem folyt belőle a víz, nem csöpögött, egyszerűen csak úgy döntött, hogy mától dekorációként szolgál.
Felhívtam a sógoromat.
– Tudsz vele valamit kezdeni?
– Persze – mondta azonnal. – Ne aggódj, értek hozzá!
Ez volt az első mondat, amit később nagyon megbántam, hogy komolyan vettem.
Megérkezett egy hatalmas szerszámosládával, ránézett a csapra, majd elővett egy csavarhúzót.
– Ezt már látom, mi a baja.
– Mi?
– Még nem tudom, de biztosan ez.
Öt perc múlva a csap már a kezében volt.
– Hát ezt le kellett venni.
– És most?
– Most megnézzük, mi van alatta.
Alatta természetesen nem volt semmi.
Viszont közben valahogy sikerült elfordítania egy olyan szelepet, amiről egyikünk sem tudta, hogy létezik.
A falból azonnal ömleni kezdett a víz.
– Zárd el! – kiabáltam.
– Nyugi, tudom, mit csinálok!
Ekkor már a konyha padlóján állt a víz.
Én törölközőkkel rohangáltam, ő pedig teljes nyugalommal nézegette a csöveket.
– Ez jó jel – mondta.
– Mi ebben a jó jel?!
– Hogy megtaláltuk, honnan jön a víz.
– Ezt eddig is tudtuk! A falból!
Végül sikerült elzárni a vizet.
A sógorom megtörölte a homlokát, majd elégedetten hátralépett.
– Na, látod? Semmi komoly.
– De a csap?
– Azt majd megcsinálom.
– Mikor?
– Ha már itt vagyunk.
Két órával később a csap még mindig nem működött, viszont a mosógép sem, a mosogatógép pedig valamiért folyamatosan sípolt.
A sógorom végül összepakolta a szerszámokat.
– Szerintem mára ennyi.
– És mi lett a csappal?
– A csapnak semmi baja.
– Akkor miért nem működik?
Rám nézett, és teljes nyugalommal azt mondta:
– Mert nincs bekapcsolva.
Odament a falhoz, megnyomott egy kapcsolót.
A csapból azonnal megindult a víz.
Csend lett.
Én csak néztem rá.
Ő pedig vállat vont:
– Na látod? Mondtam, hogy értek hozzá.
Azóta, ha valaki nálunk azt mondja, hogy „ne aggódj, értek hozzá”, először megnézzük, hol van a vízóra.
