Szerdán délben beugrottam egy kis büfébe ebédért.
Tele volt a hely, a pult előtt legalább tizenöten vártak.
Kértem egy rántott sajtot sült krumplival, aztán félreálltam.
Pár perc múlva a pultos kiabált:
– Kész a tizenhetes!
Ránéztem a cetlimre.
Felvettem a tálcát, leültem az egyetlen szabad asztalhoz, és csak akkor néztem meg rendesen, mit kaptam.
Rántott sajt helyett volt előttem két hatalmas kolbász, hagymás bab, savanyú káposzta és három szelet kenyér.
Néztem a tányért.
A tányér nézett engem.
Arra gondoltam, biztosan félrehallották a rendelést.
De éhes voltam.
És az ember éhesen meglepően gyorsan képes elfogadni az élet váratlan fordulatait.
Belevágtam az egyik kolbászba.
Ekkor megjelent mellettem egy kétméteres, nagydarab férfi.
Lenézett a tányéromra.
Aztán rám.
Megint a tányérra.
– Elnézést… ez az én ebédem.
Majdnem kiesett a villa a kezemből.
– Biztos?
A férfi elővette a cetlijét.
Én is elővettem az enyémet.
Összenéztünk.
– Na, akkor itt komolyabb baj van – mondtam.
A pultos odajött.
Ránézett a két cetlire, majd rám.
– Asszonyom, maga a tegnapi sorszámát nézi.
Lenéztem a kezemben lévő cetlire.
Tényleg.
A mai ott volt a másik zsebemben.
– Akkor… ez tényleg az öné – mondtam a férfinak.
– Sejtettem.
– Nagyon sajnálom. Csak egy falatot ettem belőle.
A férfi ránézett a kolbászra.
– Abból konkrétan a fele hiányzik.
– Nagy falat volt.
Erre már a pultos is nevetett.
Gyorsan visszavittem a tálcát, és megkaptam a saját rántott sajtomat.
Már majdnem leültem, amikor meghallottam:
– Negyvenkettes!
Hátrafordultam.
Egy idős néni állt a pultnál, kezében az én cetlimmel.
Előtte rántott sajt sült krumplival.
Rám nézett, aztán a tányérjára.
– Kislányom, ez a magáé?
– Igen.
A néni megkönnyebbülten felsóhajtott.
– Hála az égnek! Már azt hittem, az orvos tényleg ennyire komolyan gondolta a diétát.
Azóta a büfében nem a sorszámomat nézem meg először.
Hanem az évszámot.
Ez a történet szórakoztató, fiktív tartalom. A szereplők és az események kitaláltak; bármilyen hasonlóság valós személyekkel vagy eseményekkel a véletlen műve.
