❤️ A kórházi betegnek hat hónapja nem volt látogatója – Egy délután mégis tizenkét ember állt az ajtaja előtt

Hat hónap.

Pontosan ennyi ideje feküdt a 74 éves Varga István a kórház krónikus belgyógyászati osztályán.

Hat hónap alatt egyszer sem érkezett hozzá látogató.

Nem hoztak neki gyümölcsöt, nem tettek friss virágot az ágya melletti szekrényre, és senki sem kérdezte meg tőle, hogy van-e valamire szüksége.

Pedig István minden délután ugyanazt csinálta.

Fél négy körül felült az ágyában, megigazította a pizsamáját, és az ajtót figyelte.

Ilyenkor kezdődött a látogatási idő.

A szomszédos ágyakon fekvő betegekhez egymás után érkeztek a hozzátartozók.

Valaki süteményt hozott, más friss újságot. Volt, aki csak leült az ágya mellé, és megfogta a beteg kezét.

István ilyenkor mindig a televízió felé fordult.

Úgy tett, mintha nagyon érdekelné a műsor.

Pedig a készülék legtöbbször be sem volt kapcsolva.

Az osztályon dolgozott egy fiatal ápolónő, Eszter, aki különösen megszerette az idős férfit.

István soha nem panaszkodott.

Ha fájt valamije, azt mondta, majd elmúlik.

Ha megkérdezték, hogy érzi magát, mindig ugyanazt felelte:

– Köszönöm, aranyoskám, megvagyok én.

Eszter azonban észrevett valamit.

István minden este elővett egy régi, megsárgult fényképet a fiókjából.

Sokáig nézegette, aztán gondosan visszatette egy borítékba.

Egy este Eszter megkérdezte:

– A családja van a képen, István bácsi?

Az öregember elmosolyodott.

– Nem, kedvesem. Ők a gyerekeim.

– Hány gyermeke van?

– Saját egy sem. De volt nekem több száz.

Eszter értetlenül nézett rá.

István ekkor elmesélte az életét.

Harmincnyolc évig dolgozott egy kisvárosi általános iskolában.

Nem igazgató volt, nem is tanár.

Ő volt az iskola gondnoka.

Reggelente ő nyitotta ki a kaput, télen befűtött a tantermekbe, megjavította a törött székeket, és ha egy kisgyerek sírva üldögélt az udvaron, mindig odament hozzá.

Volt, akinek bekötötte a cipőjét.

Volt, akinek megjavította az elszakadt iskolatáskáját.

És volt olyan kisfiú is, akinek hónapokon keresztül minden reggel vitt egy szendvicset, mert tudta, hogy otthon nem mindig jut reggeli az asztalra.

– Tudja, Eszterke, én nem voltam fontos ember – mondta halkan. – Csak szerettem, ha a gyerekek mosolyogtak.

A fényképen tizenkét kisgyerek állt az iskola udvarán.

Középen egy fiatalabb István, kezében egy hatalmas, saját készítésű papírsárkánnyal.

– Ők kik? – kérdezte Eszter.

István végigsimított a képen.

– Az utolsó osztály, amelyiknek még én szerveztem kirándulást. Szegény családok gyerekei voltak. Sokan közülük még a szomszéd városban sem jártak.

Egy pillanatra elhallgatott.

– Az egyik kislány egyszer azt mondta nekem, hogy ha felnő, visszajön értem, és elvisz a tengerhez. Mert megtudta, hogy én még soha nem láttam.

Elnevette magát.

– Gondolhatja, milyen régen volt ez. Biztosan már ő is nagymama.

Eszter mosolygott, de amikor kilépett a kórteremből, könnyek gyűltek a szemébe.

Aznap este sokáig gondolkodott az idős férfi történetén.

Másnap engedélyt kért Istvántól, hogy lefényképezhesse a régi osztályképet.

– Minek az magának, aranyoskám?

– Csak szeretném jobban megnézni.

István nem sejtett semmit.

Eszter azonban elhatározta, hogy megpróbálja megtalálni a képen szereplő gyerekeket.

Az iskola még működött.

Felhívta a titkárságot, elmondta, hogy egy régi gondnokot keres, és szeretné felvenni a kapcsolatot néhány egykori diákkal.

A telefon másik végén hosszú csend támadt.

Aztán egy idősebb nő megszólalt:

– Varga Pista bácsiról beszél?

– Igen. Ismerte?

– Hogyne ismertem volna! Én is oda jártam iskolába. Ő tanított meg biciklizni, amikor apukám meghalt.

Eszter ekkor már tudta, hogy jó helyen jár.

A következő napokban az iskola egykori tanulóinak közösségén keresztül sorra előkerültek a nevek.

Volt közöttük orvos, buszsofőr, könyvelő, bolti eladó és két nyugdíjas is.

Az egykori gyerekek már ötvenes éveikben jártak.

Néhányan külföldön éltek.

Amikor megtudták, hogy Pista bácsi fél éve kórházban van, és senki sem látogatja, először alig akarták elhinni.

Egyikük, a régi fényképen szereplő kislány, telefonon sírta el magát.

– Hát még él a mi Pista bácsink?

– Igen – válaszolta Eszter. – És nagyon örülne, ha valaki meglátogatná.

A nő egy pillanatig hallgatott.

– Tudja, én megígértem neki valamit negyven évvel ezelőtt. És soha nem tartottam be.

Eszter ekkor értette meg, hogy ő volt az a kislány, aki egyszer megígérte, hogy elviszi Istvánt a tengerhez.

Két héttel később, egy csütörtöki délutánon István bácsi a megszokott időben felült az ágyában.

Megigazította a takaróját.

Az ablakon keresztül nézte, ahogy az őszi szél leveleket sodor a kórház udvarán.

Eszter belépett hozzá.

– István bácsi, ma egy kicsit rendbe szedjük magát, jó?

– Miért, aranyoskám? Talán jön a főorvos?

– Nem egészen.

Megborotválta az idős férfit, tiszta inget adott rá, és segített neki átülni a fotelbe.

István csodálkozva figyelte.

– Csak nem ünnepelünk valamit?

– De igen – felelte Eszter. – Ma egy nagyon különleges nap van.

Pontosan négy órakor kopogtak az ajtón.

István felnézett.

Az ajtóban egy ötvenes éveiben járó nő állt.

A kezében egy régi, kissé megkopott papírsárkányt tartott.

– Pista bácsi? – kérdezte remegő hangon.

Az öregember összehúzta a szemét.

– Tessék?

A nő közelebb lépett.

– Emlékszik arra a kislányra, aki mindig félt felmászni a mászókára?

István arca lassan megváltozott.

– Marika?

A nő bólintott.

– Igen, Pista bácsi. Én vagyok az.

István szájához emelte a kezét.

– Hát te… te hogy kerülsz ide?

Marika nem válaszolt.

Csak félreállt az ajtóból.

És ekkor egymás után beléptek a többiek.

Egy férfi, aki régen mindig elkésett az iskolából.

Egy nő, akinek István egyszer saját kezűleg készített babaházat.

Egy másik férfi, aki gyermekkorában annyira dadogott, hogy senki előtt nem mert megszólalni.

Aztán még egy.

És még egy.

Végül mind a tizenkét egykori kisdiák ott állt a kórteremben.

Ugyanaz a tizenkét gyerek, aki a megsárgult fényképen szerepelt.

Csak éppen negyven évvel idősebben.

István egyikükről a másikukra nézett.

A szája mozgott, de nem jött ki hang a torkán.

Végül ennyit tudott mondani:

– Hát… ti mind emlékeztek rám?

Ekkor egy magas, őszülő férfi lépett előre.

– Pista bácsi, én vagyok a kis Feri.

István azonnal felismerte.

– A Feri? Aki mindig elhagyta a tornazsákját?

A férfi elnevette magát.

– Az bizony. És maga mindig megtalálta.

Aztán elkomolyodott.

– De nem ezért jöttem.

Elővett a zsebéből egy régi, összehajtott papírt.

– Emlékszik, amikor ötödikes voltam, és nem akartam többé iskolába járni?

István lassan bólintott.

– Nehéz időszak volt neked, fiam.

– Az édesanyám akkoriban nagyon beteg volt. Maga minden reggel megvárt az iskola előtt, és azt mondta, hogy ne adjam fel. Egyszer még ezt is írta nekem.

Feri szétnyitotta a papírt.

A megsárgult lapon néhány sor állt.

„Feri! Attól, hogy most nehéz az életed, még nem jelenti azt, hogy mindig az lesz. Tanulj, dolgozz, és soha ne hidd el, hogy kevesebbet érsz másoknál. Pista bácsi.”

A férfi hangja elcsuklott.

– Harminckilenc éve őrzöm ezt a levelet.

István szeméből könnyek indultak el.

– Én már nem is emlékeztem rá…

– Én viszont egyetlen napra sem felejtettem el.

Ekkor Marika is odalépett hozzá.

Letérdelt a fotelje mellé, és megfogta a kezét.

– Pista bácsi, emlékszik, mit ígértem magának a kiránduláson?

Az idős férfi halványan elmosolyodott.

– Hogy egyszer megmutatod nekem a tengert.

Marika bólintott.

– Negyven évig nem tartottam be az ígéretemet.

A táskájából elővett egy fényképalbumot.

Az első oldalon egy gyönyörű tengerpart képe volt.

Alatta egy kézzel írt mondat:

„Pista bácsi, még mindig tartozom magának egy utazással.”

– Tudom, hogy most nem tud velünk eljönni – folytatta Marika. – De ha az orvosok egyszer megengedik, én ott leszek. És ha nem lehet, akkor is elhozom magának a tengert. Képeken, filmeken, történetekben. Ahányszor csak szeretné.

István megszorította a kezét.

– Tudod, kislányom… én már nem is vágyom annyira a tengerre.

Marika meglepetten nézett rá.

– Miért?

Az öregember körbenézett a szobában.

A tizenkét emberre, akik hosszú évtizedek után visszatértek hozzá.

– Mert én azt hittem, hogy amikor meghalok, senki sem fog emlékezni arra, hogy valaha éltem.

A szobában teljes csend lett.

– Nem volt saját gyermekem. A feleségemet régen elveszítettem. Azt gondoltam, hogy amit egész életemben csináltam, az senkinek sem jelentett igazán semmit.

Feri ekkor letérdelt mellé.

– Pista bácsi, maga téved.

A többiek is közelebb léptek.

– Maga nemcsak székeket javított meg abban az iskolában – mondta Marika. – Hanem sokunknak a gyerekkorát is szebbé tette.

István sírni kezdett.

Nem próbálta elrejteni a könnyeit.

Eszter az ajtóból figyelte őket.

Hat hónapja dolgozott azon az osztályon, de még soha nem látta az idős férfit ennyit mosolyogni.

A tizenkét látogató közel két órát töltött nála.

Régi történeteket meséltek, fényképeket nézegettek, nevettek és sírtak.

Mielőtt elmentek volna, Marika egy új fényképet készített.

Ugyanúgy álltak István köré, mint negyven évvel korábban az iskola udvarán.

Csak most nem egy papírsárkány volt a férfi kezében.

Hanem tizenkét ember fogta a kezét és a vállát.

Aznap este Eszter segített Istvánnak lefeküdni.

Az idős férfi sokáig nézte az új fényképet.

Aztán halkan megszólalt.

– Eszterke, megkérhetem valamire?

– Természetesen.

– Tegye ezt a képet ide, az ágyam mellé. Úgy, hogy reggel is lássam.

Eszter a szekrényre állította a bekeretezett fényképet.

– Így jó lesz?

– Tökéletes.

Egy pillanat múlva István újra megszólalt.

– Tudja, mi a legfurcsább?

– Mi az?

– Egész életemben azt hittem, hogy nekem nem jutott család.

A fényképre nézett.

– Pedig csak nem tudtam, milyen nagy családom van.

Másnap reggel Eszter egy kis naptárat talált István ágya mellett.

Az idős férfi remegő kézzel bekarikázta benne a következő vasárnapot.

Mellé pedig ezt írta:

„Marika jön. Feri is. Nem vagyok egyedül.”

És valóban.

Attól a naptól kezdve szinte minden héten érkezett valaki a régi diákok közül.

Volt, aki csak fél órára tudott beugrani.

Volt, aki egész délután ott ült mellette.

De István bácsi többé nem a folyosó üres ajtaját figyelte szomorúan.

Hanem azt várta, hogy legközelebb ki meséli el neki, mi történt vele az elmúlt negyven évben.

Mert néha az ember úgy érzi, nyomtalanul múlt el az élete. Pedig lehet, hogy valahol emberek őriznek egy mondatot, egy kedves gesztust vagy egy apró segítséget, amit ő már régen elfelejtett.

És van, amikor egy egész élet szeretete egyszer csak visszatalál ahhoz, aki annak idején önzetlenül adta.