A férjem azt mondta, öt perc alatt bepakolja a mosogatógépet – amikor kinyitottam, rájöttem, hogy 14 éve teljesen rosszul ismerem ezt az embert
Tizennégy éve vagyunk házasok.
Ez idő alatt az ember sok mindent megtud a másikról.
Tudom például, hogy a férjem képtelen úgy levenni egy pólót, hogy ne fordítsa ki.
Tudom, hogy ha azt mondja:
– Mindjárt megcsinálom.
A „mindjárt” jelentése valahol húsz perc és jövő kedd között található.
És azt is tudom, hogy a mosogatógéphez különleges kapcsolat fűzi.
Használni ugyanis használja.
Csak egészen másképp, mint az emberiség többi része.
Vasárnap ebéd után tele volt a konyhapult.
Tányérok.
Poharak.
Lábas.
Evőeszközök.
Egy műanyag doboz, amiben előző nap még krumplisaláta volt.
Ránéztem a férjemre.
– Be tudnád pakolni a mosogatógépet?
– Persze.
Ezt olyan természetességgel mondta, hogy egy pillanatra még büszke is voltam rá.
Aztán hozzátette:
– Öt perc.
Na, itt kellett volna gyanút fognom.
Én közben elmentem összehajtogatni a ruhákat.
Tíz perc múlva hallottam, hogy becsukódik a mosogatógép ajtaja.
– Kész! – kiabálta.
– El is indítottad?
Csend.
– El kellett?
Visszamentem a konyhába.
– Igen, általában ez a mosogatógép használatának egyik fontos része.
– Jó, hát akkor elindítom.
Már majdnem kimentem, amikor megláttam a pulton a nagy lábast.
– Ez miért maradt itt?
– Nem fért be.
– Pedig tegnap még befért.
– Tegnap biztos kisebb volt.
Ránéztem.
Ő teljesen komolyan nézett vissza.
Nem kérdeztem többet.
Két órával később lejárt a gép.
Kinyitottam.
És csak álltam előtte.
Legfelül feküdt egyetlen müzlis tál.
Keresztben.
Mellette négy pohár.
Az egyik fejjel felfelé.
Tele vízzel.
Az alsó kosárban volt három tányér, egy vágódeszka, két bögre és egy serpenyő.
A serpenyő úgy állt középen, mint egy műholdvevő antenna.
A tányérok közül kettő egymásra volt fektetve.
Nem egymás mellé.
Egymásra.
Kivettem őket.
A kettő között ott volt a vasárnapi ebéd fele.
– Laci!
Bejött.
– Mi van?
– Te ezt így pakoltad be?
Belenézett.
– Igen.
– A tányérokat egymásra tetted.
– Mert úgy kevesebb helyet foglalnak.
Erre nem voltam felkészülve.
– De akkor nem tudja őket elmosni!
– Miért ne tudná?
– Mert nem jut közéjük víz!
Gondolkodott.
– Akkor ez konstrukciós hiba.
Leültem egy székre.
Ő közben elkezdte kipakolni a gépet.
– Ez a pohár miért állt felfelé?
– Hogy ne essen ki belőle semmi.
– Mitől féltél, mi esik ki egy üres pohárból?
Megnézte a poharat.
– Most már víz van benne.
– Pontosan!
– Akkor működött.
Éreztem, hogy olyan vitába keveredtem, amelyet nem nyerhetek meg.
Aztán kihúztam az evőeszköztartót.
Megálltam.
– Laci.
– Igen?
– Hol vannak az evőeszközök?
– Ott.
– Hol?
Odajött.
Belenézett.
– Hoppá.
A villák, kanalak és kések egy műanyag ételes dobozban voltak.
Fedővel együtt.
– Rátetted a fedőt?!
– Persze.
– Miért?!
– Hogy ne szóródjanak szét.
Néhány másodpercig egyikünk sem beszélt.
Aztán megkérdeztem:
– Te szerinted hogyan működik egy mosogatógép?
– Vízzel.
– És szerinted a víz hogyan jut be a lezárt dobozba?
Erre már ő is elgondolkodott.
– Jó. Ez jogos.
Azt hittem, elértünk valamit.
Aztán észrevettem valamit a felső kosár hátuljában.
Egy szivacsot.
Azt a szivacsot, amivel a konyhapultot szoktuk törölni.
– Ezt meg miért tetted bele?
– Koszos volt.
– Te kimostad a mosogatógépben a szivacsot?
– Miért? Mosogatáshoz használjuk.
Nem válaszoltam.
Újrapakoltam az egészet.
Ő mellettem állt, és figyelt.
– Látod? A tányérokat így egymás mellé.
– Aha.
– A poharakat fejjel lefelé.
– Logikus.
– Az evőeszközöket pedig nem zárjuk légmentesen egy dobozba.
– Ezt már megbeszéltük.
Amikor végeztem, elégedetten becsuktam az ajtót.
– Na. Így.
Laci bólintott.
– Mondjuk így tényleg több minden belefér.
Mosolyogtam.
Végre.
Megértette.
Másnap este vacsora után megszólalt:
– Hagyjad, majd én bepakolok.
Ránéztem.
– Emlékszel, mit mutattam tegnap?
– Persze.
– Biztos?
– Teljesen.
Tíz perc múlva odamentem.
Kinyitottam a gépet.
A tányérok gyönyörűen álltak egymás mellett.
A poharak fejjel lefelé.
Az evőeszközök a helyükön.
Minden tökéletes volt.
Majdnem meghatódtam.
– Laci!
– Na?
– Ez hibátlan!
Büszkén vigyorgott.
– Mondtam, hogy megjegyeztem.
Becsuktam az ajtót.
Aztán körbenéztem.
– Egyébként hol van a lábas?
A férjem a sütő felé mutatott.
Kinyitottam.
Benne volt a lábas.
Meg a serpenyő.
Meg két nagy tányér.
– Ezek mit keresnek a sütőben?!
Laci vállat vont.
– Nem fértek be a mosogatógépbe.
– És ezért betetted őket a sütőbe?
– Nem. Oda csak elpakoltam őket.
– De koszosak!
– Tudom.
– Akkor miért?!
Rám nézett, mintha a világ legegyszerűbb dolgát magyarázná.
– Azt mondtad, pakoljam be a mosogatógépet. Azt nem mondtad, hogy mindent.
Azóta nálunk a házimunkánál nincsenek rövid utasítások.
Ha azt mondom:
– Pakold be a mosogatógépet.
Automatikusan hozzáteszem:
– A koszos edényeket. Mindet. Úgy, hogy el is mosódjanak. És ami nem fér be, azt nem tesszük a sütőbe.
Laci szerint túl részletes vagyok.
Szerintem pedig tizennégy év házasság után végre megtanultam megfelelően kommunikálni.
A sütőt pedig azóta mindig ellenőrzöm, mielőtt bekapcsolom.
Jogi záradék: A történet humoros fikció. Szereplői és eseményei kitaláltak; bármilyen hasonlóság valós személyekkel vagy eseményekkel kizárólag a véletlen műve.
