Az első munkanapomon az egyik kollégám odasúgta: „Te tényleg nem emlékszel rám?”

Aztán egy péntek délután közölték velünk, hogy a telephelyet bezárják.
Kaptunk háromhavi végkielégítést, egy kézfogást és egy papírt arról, hogy köszönik az eddigi munkánkat.
Otthon két napig úgy tettem, mintha szabadságon lennék.
Hétfő reggel ugyanabban az időben keltem fel, mint mindig. Megfőztem a kávét, felöltöztem, aztán leültem a konyhában.

Nem volt hová mennem.
Talán akkor fogtam fel igazán, hogy vége.
A következő hónapokban több mint harminc helyre elküldtem az önéletrajzomat.
Volt, ahonnan válasz sem érkezett.
Máshol azt mondták, túlképzett vagyok.
Megint máshol azt, hogy „fiatalos csapatba” keresnek embert.
Pontosan értettem, mit jelent.
Aztán egy logisztikai cégtől felhívtak.

– Hétfőn tudna kezdeni?
Majdnem azt válaszoltam, hogy akár ma délután is.
Az első munkanapomon negyven perccel korábban érkeztem.
Új nadrágot vettem. A férjem előző este kivasalta az ingemet, mert látta rajtam, mennyire ideges vagyok.
– Csak menj be – mondta reggel. – Estére már minden könnyebb lesz.
Nem lett.
Legalábbis eleinte.

Mindenki fiatalabbnak tűnt nálam. Gyorsan beszéltek, olyan programokat használtak, amelyeket én még soha nem láttam, és öt perc alatt elmagyaráztak valamit, amit én húsz perc múlva is próbáltam megérteni.
Ebédidőre már azon gondolkodtam, hogy talán hibát követtem el.
Leültem a teakonyha legtávolabbi asztalához.
Elővettem az otthonról hozott szendvicsemet, amikor valaki kihúzta mellettem a széket.
Egy ötvenes férfi volt.
Délelőtt már láttam. A raktári részlegen dolgozott.
Leült, rám nézett, aztán furcsán elmosolyodott.
– Te tényleg nem emlékszel rám?
Megállt a kezemben a szendvics.
Néztem az arcát.
– Ne haragudj…
– Semmi baj.
– Dolgoztunk már együtt?
Megrázta a fejét.
– Nem.
Még egyszer végignéztem rajta.
Ismerős volt valahonnan, de képtelen voltam elhelyezni.
– Segíts egy kicsit.
A férfi lehajtotta a fejét.
– Huszonnyolc éve találkoztunk.

Elnevettem magam.
– Akkor ne csodálkozz, hogy nem emlékszem.
Ő azonban nem nevetett.
– Én emlékszem rád.

Valami volt a hangjában, amitől letettem a szendvicset.
– Hol?
– A buszpályaudvaron.
Semmi.
– Tél volt – folytatta. – Nagyon hideg. Te talán tizennyolc lehettél.
– Tizennyolc?
– Körülbelül.
Aztán kimondta:
– Volt nálad egy piros sál.

És hirtelen bevillant valami.
Nem az arca.
Egy pad.
Hó.
Egy szakadt sporttáska.

És egy fiú.
– Te voltál az? – kérdeztem.
Bólintott.
Huszonnyolc évvel korábban szakmunkásképzőbe jártam. Egyik délután lekéstem a buszomat, ezért majdnem egy órát kellett várnom a következőre.
A pályaudvar egyik padján egy fiú ült.

Nem lehetett sokkal idősebb nálam.
Vékony kabát volt rajta, pedig január volt.
Sokáig csak ült, aztán egyszer odajött hozzám.

– Ne haragudj… nincs véletlenül száz forintod?
Akkoriban száz forint nem volt kevés pénz egy diáknak.
– Buszra kell – tette hozzá gyorsan.
Megkérdeztem, hová megy.

Elmondta.
Nem adtam neki pénzt.
Odamentem vele a pénztárhoz, és megvettem a jegyét.
Aztán láttam, hogy remeg a keze.
Levettem a piros sálamat.
– Ezt is vidd.
– Nem kell.
– Nekem van otthon másik.

Hazudtam.
Nem volt.
Anyám két napig kérdezgette, hol hagytam.
Soha többé nem láttam azt a fiút.
Egészen addig a hétfőig.
– Laci? – kérdeztem bizonytalanul.
A férfi elmosolyodott.
– Mégis emlékszel.
– Te jó ég…
Csak néztem.
– Mi történt veled akkor?
Sokáig hallgatott.
– Elszöktem otthonról.

Erre nem számítottam.
– Miért?
– Mindegy. Rossz időszak volt. Tizenhét éves voltam, összevesztem mindenkivel. Azt hittem, majd megoldom egyedül.
A kezében forgatta a kávéspoharat.
– Elfogyott a pénzem. Két napja alig ettem. Csak haza akartam jutni.
– És hazamentél?
– Igen.
– A jeggyel?
Bólintott.
– A te jegyeddel.

Nem tudtam mit mondani.
Ő folytatta.
– Anyám egész éjjel keresett. Amikor hazaértem, úgy megölelt, hogy alig kaptam levegőt.
Elmosolyodott.
– Másnap apám is hazajött. Leültünk, és először beszéltünk úgy igazán.
– És a sál?
Laci rám nézett.
– Megvan.
Azt hittem, viccel.

– Ugyan már.
– Komolyan.
– Huszonnyolc év után?
– Anyám eltette.
Nevettem, de közben éreztem, hogy könnyes lesz a szemem.
– Én már arra sem emlékeztem, hogy odaadtam.
– Tudom.

– Honnan?
– Mert délelőtt háromszor elmentél mellettem.
Most már mindketten nevettünk.
Aztán Laci elkomolyodott.
– Én viszont soha nem felejtettem el.
– Egy buszjegy volt.
– Neked.
Megállt egy pillanatra.
– Nekem aznap sokkal több.
Ebben a pillanatban megszólalt a telefonom. Véget ért az ebédszünet.
Felálltam.
Laci is.
Mielőtt kimentünk volna, megérintette a vállamat.
– Hallottam, hogy aggódsz, mert új vagy itt.
Meglepődtem.

– Ennyire látszik?
– Nagyon.
Elmosolyodott.
– Ne aggódj. Megtanulod.
– Remélem.
– Én nem remélem. Tudom.
– Honnan?

Rám nézett.
– Mert egyszer már segítettél valakinek hazatalálni. Egy számítógépes program csak nem fog ki rajtad.
Aznap délután valahogy tényleg könnyebb lett minden.
Nem tanultam meg hirtelen az összes programot.
Továbbra is kérdeztem.
Hibáztam is.
De már nem éreztem magam teljesen idegennek.

Három nappal később reggel egy kis papírzacskót találtam az asztalomon.
Laci neve volt rajta.
Kinyitottam.
Egy piros sál volt benne.
Nem az enyém. Az eredeti már régen elkopott.

Mellette egy cetli:
„Anyám szerint a régit nem adhatom vissza. Azt mondja, az marad nálunk. De ennyi év után jár neked egy másik.”
Sokáig ültem az asztalomnál a sállal a kezemben.
Huszonnyolc évvel korábban adtam egy idegen fiúnak egy buszjegyet és egy sálat.
Öt perc volt az egész.
Aztán elfelejtettem.
Ő nem.

Azóta sokszor eszembe jut, milyen különös az élet.
Néha teszünk valami egészen jelentéktelennek tűnőt, aztán megyünk tovább, és soha többé nem gondolunk rá.
Közben lehet, hogy valaki más egész életében emlékszik rá.
A piros sálat ma is hordom.

És amikor valaki megkérdezi, honnan van, mindig ugyanazt mondom:
– Huszonnyolc évbe telt, mire visszakaptam.
Folytassuk ebben a hangulatban