Egy taxisofőr már befejezte a műszakját, amikor meglátott egy idős asszonyt a kórház előtt – végül egészen máshová vitte, mint ahová először kérte
László aznap este már csak haza akart menni.
Tizenegy órája ült a taxiban, fájt a háta, és a termoszában lévő kávé is órákkal korábban elfogyott.
Kikapcsolta a taxiórát, és elindult hazafelé.
A kórház előtt azonban észrevett egy idős asszonyt.
Egyedül állt a járda szélén, vékony kabátban, egyik kezében egy kis táskával, a másikban néhány összehajtott papírral.
László továbbhajtott.
Legalábbis húsz méterig.
Aztán sóhajtott egyet, és visszatolatott.
Lehúzta az ablakot.
– Taxit vár?
Az asszony közelebb lépett.
– Azt hiszem, igen. Csak nem tudom, ilyenkor jár-e még valaki erre.
– Én már végeztem – mondta László. – De üljön be. Hazaviszem.
Az asszony arcán megkönnyebbülés jelent meg.
Lassan beszállt a hátsó ülésre.
– Hová lesz?
Az asszony bemondott egy címet.
László ismerte a környéket. Alig tizenöt percnyire volt.
Elindultak.
Néhány percig egyikük sem szólt.
Aztán László a visszapillantó tükörben észrevette, hogy az asszony nem az utcát nézi.
Az ölében fekvő kórházi papírokat szorongatta.
– Minden rendben? – kérdezte.
– Most már igen – felelte halkan.
Nem magyarázta tovább.
László sem kérdezősködött.
Már majdnem elérték a megadott címet, amikor az asszony váratlanul megszólalt.
– Kérhetek valamit?
– Persze.
– Nagyon haragudna, ha mégsem vinnénk egyenesen haza?
– Hová szeretne menni?
Az asszony egy darabig hallgatott.
– A régi házunkhoz.
László rápillantott a tükörből.
– Messze van?
– Talán húsz perc. De ha siet, tényleg nem fontos.
– Nem sietek.
Pedig sietett.
Otthon várta a vacsora, a zuhany és az ágy.
De valamiért mégis megfordította az autót.
Útközben az asszony beszélni kezdett.
Elmondta, hogy abban a házban nőtt fel.
Ott tanult biciklizni az udvaron. Ott sütötte az édesanyja vasárnaponként a süteményt. Ott volt az első saját szobája, amelynek falát tizenhat évesen engedély nélkül kékre festette.
– Apám majdnem elájult, amikor meglátta – nevetett fel.
László is elmosolyodott.
– Aztán?
– Másnap vett még egy doboz kék festéket, mert foltos lett a fal.
Mindketten nevettek.
Amikor odaértek, az asszony megkérte, hogy lassítson.
A házat már átépítették.
Más volt a kerítés, más színűek voltak az ablakok, és az udvaron álló hatalmas diófa sem volt már ott.
Az asszony mégis úgy nézte, mintha minden pontosan ugyanolyan lenne.
– Megállhatunk egy percre?
László félrehúzódott.
Az asszony kiszállt.
Nem ment a kapuhoz.
Csak állt a járdán, és nézte a házat.
Néhány perc múlva visszaült.
A szeme könnyes volt, de mosolygott.
– Köszönöm. Most már mehetünk.
László nem kérdezte, miért volt ez ennyire fontos.
Néhány utcával később azonban az asszony ismét megszólalt.
– Tudja, miért voltam a kórházban?
– Nem.
– Ma kaptam meg az eredményeimet. Hónapok óta jártam vizsgálatokra.
László keze megfeszült a kormányon.
Nem tudta, mit mondjon.
Az asszony azonban elmosolyodott.
– Jó hírt kaptam. Sokkal jobbat, mint amire számítottam. Az orvos szerint nincs szükség arra a kezelésre, amitől annyira féltem.
László kifújta a levegőt.
– Hát akkor ez tényleg jó hír.
– Az.
Az asszony kinézett az ablakon.
– Amikor kijöttem a kórházból, arra gondoltam, hogy hazamegyek, főzök egy teát, aztán lefekszem. Pont úgy, mint bármelyik másik este.
Elhallgatott.
– Aztán megláttam magát.
– Engem?
– Magát. És eszembe jutott, hogy majdnem fél évig attól féltem, talán nem lesz időm még egyszer elmenni azokhoz a helyekhez, amelyek fontosak voltak nekem.
László nem szólt.
– Furcsa az ember – folytatta az asszony. – Amikor fél, hogy kevés ideje maradt, hirtelen pontosan tudja, mit szeretne még látni. Amikor pedig kiderül, hogy valószínűleg van ideje, rögtön elkezdi megint halogatni.
A következő kereszteződésnél az asszony előrehajolt.
– Megtenne még valamit?
– Mondja.
Egy másik címet adott meg.
Ez már a város másik végén volt.
– Ott ki lakik?
Az asszony elmosolyodott.
– A húgom.
– Nem magához megyünk?
– Nem.
– Tudja, hogy érkezik?
– Fogalma sincs.
László felnevetett.
– Akkor induljunk.
Majdnem fél órát autóztak.
Közben kiderült, hogy a két nővér hónapok óta nem találkozott.
Nem vesztek össze.
Nem történt semmi különös.
Mindig csak közbejött valami.
Majd jövő héten.
Majd ha jobb lesz az idő.
Majd ha kevesebb lesz a munka.
Majd valamelyik hétvégén.
Amikor megérkeztek, az idős asszony elővette a pénztárcáját.
– Mennyi lesz?
László megrázta a fejét.
– Semennyi.
– Fiatalember, maga több mint egy órája furikázik velem.
– Tudom.
– Akkor legalább a benzint…
– Nem.
Az asszony nézte egy darabig, aztán visszatette a pénztárcáját.
– Akkor legalább azt ígérje meg, hogy maga sem halogat valamit, ami fontos.
László elmosolyodott.
– Megígérem.
Az asszony kiszállt.
Felment egy kis ház lépcsőjén, és becsöngetett.
Néhány másodperc múlva kinyílt az ajtó.
Egy másik idős nő állt ott hálóköntösben.
Először csak nézett.
Aztán a szája elé kapta a kezét.
– Te meg mit keresel itt ilyen későn?
– Jó hírt kaptam – mondta az asszony.
– Miféle jó hírt?
Az asszony kitárta a karját.
– Azt, hogy van időnk.
A testvére abban a pillanatban átölelte.
László még látta őket a visszapillantó tükörből.
Csak ezután indult haza.
Másnap délelőtt felhívta az édesanyját.
Már három hete tervezte.
Mindig volt valami fontosabb.
– Szia, anya! – mondta. – Mit csinálsz vasárnap?
– Semmi különöset. Miért?
László egy pillanatra elmosolyodott.
– Arra gondoltam, elmennék hozzád ebédre.
A vonal másik végén rövid csend lett.
– Csak úgy?
– Csak úgy.
Az édesanyja nevetett.
– Akkor a kedvencedet főzöm.
László letette a telefont, és eszébe jutott az előző esti asszony mondata.
„Azt, hogy van időnk.”
Talán tényleg ez az egyik legnagyobb ajándék, amit kaphatunk.
De csak akkor ér valamit, ha nem minden fontos dolgot holnapra hagyunk.
