🤣 A tematikus jelmezbálon egyedül én voltam beöltözve – de a legrosszabb csak ezután következett!
Az egész egy ártatlannak tűnő meghívóval kezdődött.
Péntek délután kaptam egy üzenetet a régi iskolatársamtól, Judittól.
„Szombaton este hétkor nagy buli a művelődési házban! A téma: VISSZA A KÖZÉPKORBA! Mindenkit szeretettel várunk!”
Na, gondoltam, végre valami érdekes!
Nem az a szokásos összejövetel, ahol mindenki ugyanarról beszél, majd tízkor hazamegy, mert másnap mosni kell.
Ez most jelmezbál lesz!
Ráadásul mindig is szerettem volna egyszer valami igazán különleges jelmezben megjelenni.
Felhívtam Juditot.
– Te, ez tényleg jelmezes buli?
– Persze! Nagyon jó lesz!
– És mindenki beöltözik?
– Hát, remélem, mindenki komolyan veszi a témát!
Ennyi nekem elég is volt.
Másnap reggel elindultam jelmezt keresni.
Az első boltban közölték, hogy középkori ruhájuk nincs, de tudnak adni egy boszorkánykalapot.
– Köszönöm, de nem Halloweenre készülök!
A második üzletben találtam egy gyönyörű, középkori királynői ruhát.
Bordó bársony, aranyszínű díszítés, hatalmas szoknya, hozzá korona.
Amikor felpróbáltam, úgy néztem ki, mintha legalább három várkastély és tizenkét jobbágyfalu tartozna hozzám.
Az eladó megkérdezte:
– Milyen alkalomra lesz?
– Jelmezbálra!
– Nagyon szép választás! Csak arra figyeljen, hogy ebben nehéz lesz leülni.
Legyintettem.
– Egy királynő nem panaszkodik!
Ezt később még nagyon megbántam.
Szombat este hatkor elkezdtem készülődni.
Felvettem a ruhát.
Feltettem a koronát.
Kifestettem magam.
A tükör előtt még gyakoroltam is a királynői integetést.
Aztán megpróbáltam kimenni a hálószobából.
Nem sikerült.
A szoknyám beszorult az ajtófélfába.
Tíz percig forgolódtam, mire kiszabadultam.
– Sebaj! – mondtam magamnak. – A szépségért meg kell szenvedni!
A következő akadály az autó volt.
A ruhám akkora helyet foglalt, hogy először csak a fejem fért be.
Végül oldalazva, fél koronával, összegyűrt szoknyával sikerült bepréselnem magam a vezetőülésre.
A koronám beleakadt a tetőkárpitba.
Levettem.
Aztán ráültem.
Amikor kiszálltam a művelődési ház előtt, már kissé ferde volt, de gondoltam, ettől csak még hitelesebb.
Beléptem az épületbe.
És akkor valami furcsát vettem észre.
A ruhatárnál álló hölgy teljesen hétköznapi ruhát viselt.
A folyosón két férfi beszélgetett öltönyben.
A büfé előtt elegáns ruhás asszonyok álldogáltak.
Egyetlen lovag, király, boszorkány vagy udvari bolond sem volt sehol.
Gondoltam, biztosan korán érkeztem.
Odamentem a ruhatároshoz.
– Jó estét! Merre találom a jelmezbált?
A nő végigmért.
A koronámtól egészen a cipőmig.
– Milyen jelmezbált?
– Hát a középkorit!
A nő pislogott kettőt.
– Itt ma a városi kulturális egyesület jubileumi vacsorája lesz.
– És a jelmezbál?
– Arról nem tudok.
Ekkor elővettem a telefonomat.
Megnyitottam Judit üzenetét.
És újra elolvastam.
„A téma: VISSZA A KÖZÉPKORBA!”
Alatta pedig egy apró sor:
„Történelmi előadással és ünnepi vacsorával egybekötött kulturális est.”
Na, itt kezdett leesni.
Nem jelmezbálra hívtak. Hanem egy történelmi előadásra!
Én pedig megjelentem úgy, mint aki éppen most foglalta vissza a trónt.
Már fordultam volna vissza, amikor a terem ajtaja kinyílt.
Kilépett egy elegáns férfi.
Rám nézett.
Megtorpant.
Majd felkiáltott:
– Hát megérkezett!
Én zavartan mosolyogtam.
– Igen, de azt hiszem, történt egy kis félreértés…
– Ugyan, semmi gond! Már nagyon vártuk!
Mielőtt megszólalhattam volna, megfogta a karomat.
– Kérem, fáradjon velem!
Bevezetett a nagyterembe.
Legalább száz ember ült az asztaloknál.
Amikor megláttak, mindenki felém fordult.
Én pedig ott álltam a hatalmas bársonyruhában, féloldalas koronával.
A férfi egyszer csak tapsolni kezdett.
– Hölgyeim és uraim! Fogadják szeretettel az est különleges vendégét!
Az emberek felálltak.
És tapsoltak.
Én meg úgy megijedtem, hogy ösztönösen elkezdtem királynőiesen integetni.
Ettől még hangosabban tapsoltak.
A férfi odasúgta:
– Nagyszerű! Pont ilyen bevonulást képzeltünk!
– Nézze, én csak…
– Tudom, tudom! A szerepében marad! Csodálatos!
Ekkor már sejtettem, hogy ebből nem fogok könnyen kijutni.
A férfi a színpadhoz vezetett.
– Tessék, itt a mikrofon!
– Minek?!
– Hát a megnyitóhoz!
– Milyen megnyitóhoz?!
– A királynői köszöntőhöz!
Na, gondoltam, itt a vég.
Száz ember nézett rám.
A mikrofon előtt álltam.
Fogalmam sem volt, mit kellene mondanom.
Végül kihúztam magam, és megszólaltam:
– Kedves alattvalóim!
A terem felnevetett.
Én folytattam:
– Örömmel látom, hogy mindenki ilyen szépen felöltözött. Bár őszintén szólva… kissé alulöltözöttnek találom a társaságot!
Hatalmas nevetés tört ki.
Egy bácsi az első sorban még az asztalt is csapkodta.
Gondoltam, ha már elkezdtem, folytatom.
– A mai estén szeretném bejelenteni, hogy birodalmamban ezentúl tilos lesz a hétfő reggel!
A közönség tapsolt.
– Továbbá minden pénteken délben véget ér a munkaidő!
Újabb taps.
– És aki a vasárnapi ebéd után azt mondja, hogy „csak öt percre lefekszem”, annak kötelező lesz legalább két órát aludnia!
Ekkor már az egész terem nevetett.
A rendező odarohant hozzám.
– Fantasztikus! De most már át kell adnunk a szót a történészprofesszornak!
– Hála az égnek! – suttogtam.
Lejöttem a színpadról.
És végre megláttam Juditot.
Ott ült az egyik asztalnál, és úgy nevetett, hogy alig kapott levegőt.
Odamentem hozzá.
– TE TUDTAD, HOGY EZ NEM JELMEZBÁL?!
Judit a könnyeit törölgette.
– Persze, hogy tudtam!
– Akkor miért mondtad, hogy mindenki beöltözik?!
– Én azt mondtam, remélem, mindenki komolyan veszi a témát!
– JUDIT! ÉN KÉT ÓRÁIG PRÓBÁLTAM BESZÁLLNI AZ AUTÓBA!
Judit ekkor már az asztalra borulva nevetett.
– Ne haragudj! De amikor megláttalak a koronában, majdnem leestem a székről!
Éppen válaszoltam volna, amikor megszólalt a műsorvezető.
– Hölgyeim és uraim! Most következik az est fénypontja! Egy kis történelmi vetélkedő!
Na, gondoltam, végre valami, amiben nem kell részt vennem.
Tévedtem.
– És természetesen megkérjük királynőnket, hogy legyen a zsűri elnöke!
Mindenki felém fordult.
Judit a fülembe súgta:
– Menj már! Olyan jól csinálod!
– Persze! Mindjárt hadat is üzenek valakinek!
De már hívtak.
Felmentem a színpadra.
A műsorvezető feltette az első kérdést:
– Melyik évben koronázták királlyá Mátyást?
Én magabiztosan bólintottam.
– Nagyon jó kérdés!
– És a helyes válasz?
– Hát… amikor még fiatal volt!
A közönség felnevetett.
A műsorvezető zavartan mosolygott.
– Pontos évszámot szeretnénk!
– Nézze, én királynő vagyok, nem naptár!
Ekkor már a történészprofesszor is nevetett.
A következő kérdés így hangzott:
– Mi volt a középkori várak legfontosabb védelmi eszköze?
Gondolkodtam.
– A kapu!
– Miért éppen a kapu?
– Mert ha nyitva hagyták, teljesen mindegy volt, milyen vastag a fal!
A közönség ismét tapsolt.
A vetélkedő végén a műsorvezető megköszönte a közreműködésemet.
Én pedig elhatároztam, hogy most már tényleg hazamegyek.
Csakhogy következett a vacsora.
Leültem az asztalhoz.
Illetve megpróbáltam.
A hatalmas szoknyám nem fért be a szék és az asztal közé.
Oldalra fordultam.
Nem ment.
Megemeltem a ruhát.
A koronám beleakadt a mögöttem lévő virágdíszbe.
Ekkor egy pincér odalépett.
– Segíthetek, felség?
– Igen! Hozzon egy kisebb trónt!
A pincér nevetve elment, majd visszajött egy karfa nélküli székkel.
Végre leültem.
Már éppen megkönnyebbültem, amikor éreztem, hogy valami húzza a ruhámat.
Lenéztem.
A szoknyám egyik része beszorult a szék lába alá.
Próbáltam kihúzni.
Semmi.
Kicsit erősebben.
Még mindig semmi.
Aztán fel akartam állni.
A szék jött velem.
Ott lépkedtem a terem közepén, mögöttem egy székkel, amely úgy kapaszkodott a ruhámba, mintha egész életében erre a pillanatra várt volna.
Judit már sírt a nevetéstől.
Egy bácsi megjegyezte:
– Na, ilyen hűséges trónja még egy királynőnek sem volt!
Végül két pincér szabadított ki.
Ekkor már tényleg elegem volt.
Odafordultam Judithoz.
– Én most hazamegyek!
– De hát még csak kilenc óra!
– Nem érdekel! Egy este alatt több nyilvános szereplésem volt, mint a polgármesternek egész évben!
Felálltam.
Megigazítottam a koronámat.
És méltóságteljesen elindultam a kijárat felé.
Ekkor a rendezvény szervezője utánam szaladt.
– Asszonyom! Egy pillanat!
Megálltam.
– Mi történt már megint? Háború van?
– Nem, de szeretnénk megköszönni a fantasztikus közreműködését!
A kezembe nyomott egy díszes oklevelet.
Ránéztem.
Ez állt rajta:
„Az év legszórakoztatóbb történelmi szereplője.”
Majd hozzátette:
– És természetesen jövőre is számítunk önre!
– Jövőre?!
– Igen! Akkor az ókori Róma lesz a témánk!
Én elgondolkodtam.
– És oda milyen ruhában kell jönni?
A szervező felnevetett.
– Hát, mondjuk Kleopátrának öltözve!
Ekkor Judit mögöttem megszólalt:
– Ne aggódj, majd én segítek jelmezt választani!
Lassan megfordultam.
– Judit, ha még egyszer te választasz nekem jelmezt, én téged öltöztetlek be!
– Minek?
– MÚMIÁNAK! ÉS OLYAN ALAPOSAN BETEKERLEK, HOGY KARÁCSONYIG NEM TUDSZ MEGSZÓLALNI!
A körülöttünk állók hangosan nevettek.
Másnap reggel pedig kaptam egy üzenetet a szervezőtől.
„Kedves Hölgyem! A tegnapi szereplése óriási siker volt. Szeretnénk felkérni a következő rendezvényünk műsorvezetésére is!”
Alatta a rendezvény címe:
„Hogyan kerüljük el a kínos társasági helyzeteket?”
Csak ennyit válaszoltam:
„Vállalom. De kizárólag akkor, ha a közönség is jelmezben jön!” 🤣
Ez a történet kitalált, szórakoztató céllal készült. A szereplők és az események a képzelet szüleményei. Bármilyen hasonlóság valós személyekkel vagy eseményekkel a véletlen műve.
