
Huszonnyolc éves voltam, amikor először éreztem, hogy nem én irányítom az életem.
Egy kapcsolatban éltem, ami kívülről tökéletesnek tűnt.
Közös képek, nyaralások, mosolyok a fotókon.
De belül lassan szétestem.
Minden döntést ő hozott meg helyettem.
Mit vegyek fel, kivel találkozzam, mit gondoljak.
És én hagytam. Mert szerettem.
Azt hittem, a szerelem erről szól: alkalmazkodásról, békéről, kompromisszumról.
Egy nap azonban a tükörbe néztem, és nem ismertem magamra.
A szemem üres volt.
Nem tudtam, mikor tűntem el.
Csak azt, hogy már nem akarok így élni.
Elmentem.
Nem mondtam drámát, nem csináltam jelenetet.
Csak annyit írtam neki: „Most először magamat választom.”
Sokáig gyötört a bűntudat.
De aztán valami furcsa dolog történt.
Lassan visszatért a hangom.
Elkezdtem újra nevetni, újra döntéseket hozni, újra létezni.
Egy évvel később találkoztunk az utcán.
Rám mosolygott, és csak ennyit mondott:
„Most már értem, miért kellett elmenned.”
Nem szóltam semmit.
Csak éreztem, hogy most először nem a szívem fáj, hanem a lelkem gyógyul.










