Amikor a fiam bemutatta a menyasszonyát a családnak, alig vártam, hogy megismerjem azt a nőt, aki meghódította a szívét. Ám abban a pillanatban, ahogy megláttam az arcát, minden izgatottságom eltűnt. Azonnal felismertem őt, és nem sokkal később már a pincémben volt bezárva.
Az anyai ösztön, hogy megvédjük a gyermekünket, soha nem múlik el igazán. Az ötvenes éveimben járok, egy csendes kertvárosi környéken élek a férjemmel, Nathannel. Több mint huszonöt éve vagyunk házasok, és egyetlen fiunk van, Xavier, aki mindig is a világunk középpontja volt.
Most huszonkét éves, és éppen az egyetemi tanulmányait fejezi be. Bár néhány éve elköltözött otthonról, mindig közel maradtunk egymáshoz. Legalábbis ezt hittem egészen néhány héttel ezelőttig, amikor egy telefonhívás teljesen váratlanul ért bennünket.
Egy átlagos kedd este volt. Nathan és én a nappaliban pihentünk, félig a televíziót néztük, félig szundikáltunk, amikor megszólalt a telefon.
– Anya, apa, hatalmas hírem van! – jelentette be Xavier izgatottan. – Megismertem valakit. Danielle-nek hívják, és egyszerűen csodálatos. Három hónapja járunk, és…
Egy pillanatra elhallgatott, hogy fokozza a hatást.
– Megkértem a kezét, és igent mondott!
Néhány másodpercig szólni sem tudtam. A gondolataim csak úgy cikáztak. Egy nő. Három hónap. Eljegyzés?
– Várj csak… eljegyeztétek egymást? – kérdeztem döbbenten, miközben Nathan felé fordultam, akinek az arckifejezése arról árulkodott, hogy az állát éppen csak sikerült a helyén tartania.
– Igen! – nevetett Xavier. – Korábban is el akartam mondani, de Danielle elég félénk. Nem állt készen arra, hogy találkozzon veletek. Most viszont sikerült meggyőznöm. Elmehetünk hozzátok vacsorára a hétvégén?
– Persze! – válaszoltam.
Bár a hangom lelkes volt, a fejemben már ezernyi kérdés kavargott.
Az egyetemi évei alatt Xavier egyszer sem említett barátnőt. Nem mutatott fényképeket, nem mesélt történeteket, semmilyen jelét nem adta annak, hogy kapcsolatban lenne. Most pedig három hónap után már menyasszonya van?
Egyszerűen hihetetlennek tűnt.
