Amikor a szomszédom három év után először kopogott be hozzám, azt hittem, csak egy szerszámot akar kölcsönkérni. Nem sejtettem, hogy egyetlen mondatával mindent megváltoztat.

Tizenkét éve laktam ugyanabban az utcában.

Csendes környék volt. Az emberek ismerték egymást, integettek reggelente, nyáron pedig gyakran beszélgettek a kerítés mellett.

A szomszédom, Lajos is ilyen ember volt.

Legalábbis régen.

Az első években szinte minden hétvégén átjött. Hol egy kávéra, hol azért, mert segítség kellett neki valamihez. Néha én kértem kölcsön egy létrát, máskor ő kért tőlem fúrót.

Aztán egy nap minden megváltozott.

Egy jelentéktelennek tűnő vita miatt összevesztünk.

Ma már őszintén nem is tudnám megmondani, pontosan min.

Talán egy kerítés miatt.

Talán egy faág miatt.

Vagy valami olyasmi miatt, aminek ma már semmi jelentősége nincs.

Ami biztos: egyikünk sem volt hajlandó bocsánatot kérni.

Azután három évig nem beszéltünk.

Ha egyszerre értünk ki a ház elé, úgy tettünk, mintha a másik nem is létezne.

Ha találkoztunk a boltban, másik sorba álltunk.

Nevetséges volt.

De akkor egyikünk sem látta annak.

Aztán egy decemberi estén kopogást hallottam.

Kinéztem az ablakon.

Lajos állt az ajtó előtt.

Az első gondolatom az volt, hogy biztos valami baj történt.

Amikor kinyitottam az ajtót, hosszú másodpercekig csak álltunk egymással szemben.

Végül megszólalt:

– Tudom, hogy késő van… de segítségre lenne szükségem.

Azonnal beengedtem.

A hangja teljesen más volt, mint régen.

Megtört.

Leült a konyhában, és percekig csak a bögréjét nézte.

Aztán elmondta, hogy a felesége kórházba került.

Hirtelen.

Komoly állapotban.

És nincs senki, aki vigyázzon az unokájára arra az éjszakára.

Nem tudta, kihez forduljon.

A három évnyi hallgatás ellenére végül hozzám jött.

Nem kérdeztem semmit.

Csak annyit mondtam:

– Hozd át a gyereket.

Aznap éjjel egy alig hétéves kisfiú aludt a vendégszobámban.

Másnap reggel Lajos visszajött érte.

Amikor elindult volna, hirtelen megállt az ajtóban.

– Tudod… szerintem egyikünk sem emlékszik már, min vesztünk össze.

Elnevettem magam.

– Én biztos nem.

Ő is elmosolyodott.

Azt hiszem, abban a pillanatban ért véget az a három év.

Nem volt nagy kibékülés.

Nem volt hosszú beszéd.

Csak két ember, aki rájött, hogy túl rövid az élet ahhoz, hogy értelmetlen haragokat őrizgessen.

Lajos felesége végül felépült.

Ma pedig, ha átjön egy kávéra, néha még mindig szóba kerül az a bizonyos vita.

Mindig ugyanazzal a végeredménnyel.

Egyikünk sem tudja, mi volt az oka.