A második jel: egy cetli, amit nem kellett volna megtalálni
Miután az idős férfit megtalálták, azt hittem, lezárhatom a furcsa ügyet.
De két nap múlva újabb üzenet érkezett — ezúttal nem a könyvtárból.
A park sétánya mellett egy kutyát sétáltató nő állított meg.
– Maga az a nyomozós srác, ugye? – kérdezte. – Ezt a padon találtam… ugyanazzal a kézírással.
A kezébe csúsztatott kis cetlin mindössze három szó állt:
“Tovább keresd, kérlek.”
Sem név, sem aláírás.
Csak alatta egy rajzolt kis kör, benne egy apró nyíllal.
Nem értettem.
De ahogy jobban megnéztem a parkot, észrevettem, hogy a rajz pontosan úgy néz ki, mint a park közepén lévő iránytű alakú díszkő.
Odamentem. A kő északi iránya felé mutató részen finom karc látszott, mintha valaki szándékosan belekarcolta volna:
“UTOLSÓ NYOM: 18:15”
De 18:15 mikor? Holnap? Ma?
Úgy döntöttem, kivárok.
Aznap 18:10-kor már ott ültem a díszkő melletti padon.
18:15-kor egy férfi jelent meg.
Sietve, mintha késésben lenne. Körbenézett, majd óvatosan letett valamit a kő mellé… egy apró fekete kulcsot.
Majd elindult tovább.
Mielőtt utolérhettem volna, már eltűnt a park bejáratánál.
A kulcsra egyetlen szám volt gravírozva:
27
Hazafelé azon gondolkodtam, mihez tartozhat. Széf? Ajtó? Fiók? Szoba?
És ami még különösebb volt:
Ugyanaz az ezüstös por lepte be a kulcs élét, mint a nő eltűnésénél talált kesztyűben.
Ez már nem véletlen.
Sem az üzenetek, sem a kulcs, sem a személyek, akik megtalálták.
Valaki rá akarta irányítani a figyelmemet…
de még mindig nem tudtam, hogy mire.
A „27”-es kulcs egész este nem hagyott nyugodni.
Másnap reggel visszamentem a parkba, hátha találok még valamit. És találtam is: a díszkő peremén egy újabb halvány firkát.
Alig látszott, de ott volt:
„KÖNYVTÁR – PINCE”
A könyvtár pincéjében régi, számozott tárolók álltak, még az 1980-as évekből. A gondnok idegesen nézett rám:
– Ha valami 27-es kulcs, akkor az csak ott lehet. De azt a részt évek óta nem használjuk.
Lementünk.
A 27-es számú tároló előtt vastagon állt a por. A kulcs egyszerre fordult, mintha csak erre várt volna.
Odabent egyetlen doboz hevert.
A tetején papírok, alatta egy boríték. És minden ugyanazzal az ismerős ezüstös porral volt megszórva.
A borítékon ez állt:
“Ha ezt megtaláltad, akkor már tudod, hogy nem eltűntem. Csak nem akartam nyomtalanul elveszni.”
Belül egy fénykép volt: az idős férfi mosolygott rajta a lányával. És egy kis papírdarab:
“Amiket elfelejtettem… itt hagytam. Segítsd neki megtalálni.”
A férfi — akit korábban megtaláltak — már nem tudott beszélni, nem tudott emlékezni. A lánya kétségbeesetten próbálta összerakni az életük darabjait.
És minden apró nyom, minden üzenet, minden titokzatos jel…
mind ő volt.
Nem valami bűncselekményről szólt az egész.
Nem is veszélyről.
Csak egy apáról, aki tudta, hogy a memóriája lassan szertefoszlik.
És mielőtt végleg elnémult volna az emlékei között, szétszórt egy útvonalat, hogy a lánya egyszer valaki segítségével megtalálhassa, amit nem akart elveszíteni:
– a közös fotókat,
– a régi leveleket,
– és azt az egyetlen utolsó üzenetet:
hogy szereti őt.
A lány zokogott, amikor átadtam neki a dobozt.
– Ő mindig így csinálta… mindig “nyomokat” hagyott nekem, amikor gyerek voltam. Egy játék volt. A mi közös játékunk.
– Most is ezt tette – mondtam. – A játék utolsó darabját adta át.
A lány mosolygott a könnyei mögül.
– Köszönöm, hogy végigment helyettem az úton. Nélküle nem találtam volna rá.
Ahogy a kulcsot visszatettem a dobozba, rájöttem:
Nem misztikum volt.
Nem rejtély.
Nem bűntény.
Csak egy apa, aki félt, hogy az emlékei előbb tűnnek el, mint ő maga.
És egy lánynak hagyott üzenet:
“Amíg keresel, addig nem vesztem el soha.”
