Egy hideg decemberi estén a kéményseprő, Jóska, épp egy háztetőn dolgozik.
Kicsit morgolódik magában, mert a hideg szél folyton belefúj a gallérjába.
Egyszer csak furcsa zajt hall a kémény felől:
csilingelés, puffogás, aztán egy hatalmas BUKK!
Jóska odanéz, és mit lát?
A Télapó féltesttel kilóg a kéményből, vörös portról csöpög a korom.
– A jó életbe! – kiáltja a kéményseprő. – Maga meg mit csinál ott?!
A Télapó fújja magáról a kormot:
– Hát… próbáltam bemenni. De maguk idén olyan sok kéményt pucoltak, hogy olyan csúszós lett, mint a szappan!
Jóska felháborodva:
– Nono! A kémény tisztaságát nem szidjuk! Az én munkám!
A Télapó dörmögi:
– Persze, persze… csak kicsit siettem.
Jóska felhúzza a szemöldökét:
– És hogyan akart maga lecsúszni? Ez nem csúszda, hanem kémény!
A Télapó zavartan vigyorog:
– Gondoltam, ha gyors vagyok, megvan a “csúszómikulás” effektus!
Jóska már majd’ elneveti magát, de tartja magát:
– Hát maga aztán nem semmi. Tudja mit? Segítek lejutni.
A Télapó hálásan bólint, Jóska meg letisztogatja a kémény peremét.
A Télapó kimászik, leporolja a ruháját, aztán így szól:
– Jóska, mondd csak… ha te egész évben korommal dolgozol, hogyhogy mindig szerencsét hozol?
A kéményseprő elmosolyodik:
– Egyszerű: én csak kívül vagyok feketében. Maga meg mostanra belül is!
A Télapó lenéz a ruhájára, tele fekete foltokkal:
– Nahát… most már értem, miért mondják, hogy néha szükség van egy kis piszkos munkára is.
Aztán röhögve hozzáteszi:
– De azért a rénszarvasoknak azt fogom mondani, hogy ez munkabaleset volt!
még több:
Egy kéményseprő, Jani, egész nap dolgozik egy régi bérház tetején.
Már fáradt, koromos, és rettenetesen éhes.
Lemegy hát a földszintre, ahol a házmesterné épp söpör.
– Mondja, Mariska néni, hol találok itt a közelben valami gyors ebédet?
Mariska néni ránéz, megszánja, és így szól:
– Fiam, menj át a szomszédba! Ott van egy kifőzde, elég jók az adagok.
Jani bólint, elindul. A kifőzdében a pult mögött egy fiatal lány áll.
Ahogy meglátja Jani koromtól fekete arcát, felsikít:
– Jaj, maga rabló?!
Jani sóhajt:
– Nem, kisasszony… kéményseprő vagyok.
A lány még mindig bizonytalanul méregeti:
– De akkor miért ilyen koszos?
Jani türelmesen magyarázza:
– Mert dolgozom. Kéményekben. Tudja… ott ritka a szobalány.
A lány végül megnyugszik, és letesz elé egy tál levest.
Jani az első kanál után felkapja a fejét:
– Jézusom! Ez a leves rettenetes!
A lány megsértődve:
– Miért? Túl sós?
– Dehogy!
– Akkor túl borsos?
– Nem!
– Akkor hideg?
Jani leteszi a kanalat:
– Nem… csak tiszta! Én meg most jöttem a kéményből, ehhez nem vagyok hozzászokva.
A lány felnevet:
– Akkor adok magának valami koszosabbat!
Jani csillogó szemmel:
– Akkor egy pörköltet, legyen szíves!











