😂 Egyetlen gombot nyomtam meg az irodai fénymásolón – öt perc múlva az egész épület tudott rólam!

Gondoltam, ezt még én sem tudom elrontani.
Bár az irodában már mindenki tudta rólam, hogy a technikai eszközökkel különleges kapcsolatom van.
Én megnyomok valamit, azok pedig azonnal felmondják a szolgálatot.

Múlt hónapban például sikerült úgy újraindítanom a számítógépemet, hogy utána három napig németül köszönt.
De a fénymásolóval eddig nem volt problémám.
Igaz, eddig hozzá sem nyúltam.
Bementem a másolószobába, ahol ott állt az új, hatalmas gép.

Olyan kijelzője volt, mint egy repülőgép műszerfalának.
Legalább húsz gomb, három adagoló, két tálca és egy piros lámpa villogott rajta.
Letettem a papírt az üvegre.
Megnyomtam a zöld gombot.
Semmi.
Megnyomtam még egyszer.
Semmi.
– Na, ne szórakozz velem! – mondtam a gépnek.
Ekkor megjelent a kijelzőn egy felirat:

„KÉREM, VÁLASSZA KI A CÉLT!”
– Hát, az lenne a cél, hogy dolgozzál!
A gép természetesen nem válaszolt.
Megnyomtam egy másik gombot.
Megjelent egy menü.
„Másolás.”
„Szkennelés.”

„Küldés.”
„Küldés mindenkinek.”
Na, itt kellett volna megállnom.
De én úgy gondoltam, ha mindenkinek elküldi, akkor legalább a főnök is megkapja.
Megnyomtam.
A gép halkan pittyent.

„A DOKUMENTUM SIKERESEN ELKÜLDVE 186 CÍMZETTNEK.”
– Száznyolcvanhat?!
Megvakartam a fejem.
– Hát ennyi főnököm azért csak nincs!

Ebben a pillanatban megszólalt a telefonom.
A kollégám, Zoli hívott.
– Péter! Te mit művelsz?!
– Fénymásolok.

– Azt látom!
– Honnan?
– MERT MOST KAPTAM TŐLED EGY E-MAILT!
– És?
– Péter, miért küldtél nekem egy képet a saját arcodról?!
Megdermedtem.
Lassan felemeltem a fénymásoló tetejét.

A papír ott volt.
Mellette pedig ott feküdt a telefonom.
Akkor jutott eszembe, hogy mielőtt elindítottam a gépet, ráhajoltam az üvegre, hogy megnézzem, jó helyen van-e a lap.
És valószínűleg közben sikerült megnyomnom a másolás gombját is.
– Zoli… milyen kép?

– Hát olyan, mintha egy akváriumból próbálnál kimászni!
– Nagyon rossz?
– Péter, az orrod nagyobb rajta, mint a teljes fejed!
Még be sem fejeztük a beszélgetést, amikor benyitott a könyvelésről Éva.

– Péter! Te küldted azt a képet?
– Milyen képet?
– Amin úgy nézel ki, mintha egy befőttesüveg alján lennél!
– Sajnos igen.
Éva nevetve elővette a telefonját.

– Azt tudod, hogy a teljes könyvelés megkapta?
– Micsoda?!
– Sőt, a portás is!
Ekkor megszólalt a belső telefon.
A portás volt.

– Péter úr! Jó reggelt!
– Jó reggelt, Lajos!
– Csak szólni akartam, hogy megkaptam a fényképét.
– Köszönöm, Lajos, már tudok róla.
– Egy dolgot szeretnék kérdezni.
– Tessék.

– Maga tényleg így néz ki reggelente, vagy ez valami különleges effekt?
Letettem a telefont.
Ekkor megérkezett a főnök.
Olyan arccal lépett be, amilyet az ember akkor vág, amikor egyszerre romlik el a lift és a kávéfőző.

– PÉTER!
– Igen, főnök?
– Maga mit küldött szét az egész épületben?!
– Egy dokumentumot.
– Milyen dokumentumot?!
– Hát… egy arcképet.
– DE MIÉRT?!

– Véletlenül.
A főnök mély levegőt vett.
– Maga tudja, hogy a vezérigazgató is megkapta?
– Nem.
– És a teljes vezetőség?

– Nem.
– És a külsős informatikai cég?
– Az sem.
– Akkor most már tudja!
Aztán közelebb hajolt.

– És egyáltalán miért nyomta az arcát a fénymásoló üvegéhez?!
– Ellenőriztem a papírt.
– A homlokával?!
Erre már a főnök sem bírta tovább, elnevette magát.

De a java még hátravolt.
Ugyanis miközben beszélgettünk, a fénymásoló egyszer csak hangosan zúgni kezdett.
BRRRRRRR!
Kijött egy papír.
Aztán még egy.

Aztán még egy.
A főnök odafordult.
– Ez meg mi?!
– Nem tudom!

Újabb papír.
Újabb.
Újabb.
Mindegyiken az én arcom.

Az elsőn a homlokom.
A másodikon az orrom.
A harmadikon a fél fülem.
A negyediken úgy néztem ki, mint akit egy busz ablakához préseltek.
– PÉTER! ÁLLÍTSA LE!
Odaugrottam a géphez.
Megnyomtam a piros gombot.

Semmi.
Megnyomtam még egyszer.
A gép pittyent.
„NYOMTATÁSI FELADAT SZÜNETELTETVE.”

– Na, végre!
Ekkor megjelent egy új felirat.
„HÁTRALÉVŐ PÉLDÁNYOK: 183.”
A főnök lassan leült egy székre.
– Péter… maga hány példányt rendelt?

– Én csak egyet akartam!
– AKKOR MIÉRT SZÁZHATVANNYOLCAT?!
– Nem tudom, főnök! A gépnek saját elképzelései vannak!
Ekkor belépett az informatikus, Gábor.
– Mi történt már megint?
A főnök rám mutatott.
– Péter megpróbált lefénymásolni egy papírt.

Gábor körülnézett.
Meglátta az asztalon sorakozó arcképeimet.
Felemelte az egyiket.
Nézegette.

Majd megszólalt:
– Ez legalább jó minőségű!
– GÁBOR! – kiáltotta a főnök. – ÁLLÍTSA LE A GÉPET!
Gábor odalépett, megnyomott két gombot, és a fénymásoló azonnal elhallgatott.
– Ennyi volt – mondta.
– Hogy csinálta? – kérdeztem.
– Megnyomtam a „Mégse” gombot.

– Az melyik?
– Amelyikre rá van írva, hogy „Mégse”.
– Ja, hát azt nem mertem megnyomni!
Gábor a fejét csóválta.

– Péter, maga veszélyesebb a technikára, mint egy áramszünet!
Már éppen visszamentem volna az irodámba, amikor a folyosón szembejött a takarítónő, Marika néni.
A kezében egy papírlapot tartott.
Az én arcom volt rajta.
– Péterkém! Ezt maga hagyta el?

– Nem, Marika néni. A fénymásoló készítette.
– Jaj, aranyoskám! Akkor szólok, hogy a második emeleten is van belőle vagy húsz!
– Hol?!
– A folyosón. Valaki kiragasztotta őket.
– KIRAGASZTOTTA?!

– Igen! És aláírták, hogy „A HÓNAP DOLGOZÓJA”.
Ekkor Zoli jelent meg a lépcsőn.
Már messziről nevetett.
– Péter! Gyere gyorsan!

– Mi van már megint?!
– A büfében kirakták a képedet!
– MIÉRT?!
– Mert a büfés néni azt hitte, köröznek!
Ekkor már én is nevettem.
– Remek! Egyetlen papírt akartam lemásolni, erre az egész épületben plakátokon szerepelek!
A főnök odalépett hozzám.

– Péter, most figyeljen ide! Holnaptól maga nem nyúlhat a fénymásolóhoz!
– Rendben, főnök!
– A nyomtatóhoz sem!
– Rendben!
– A szkennerhez sem!
– Értettem!

– És ha lehet, a kávéfőzőt is kerülje!
– De főnök, a kávéfőzővel még sosem volt baj!
– Pontosan ezért szeretném, ha ez így is maradna!
Másnap reggel nyolckor beléptem az irodába.

Az asztalomon egy bekeretezett fénykép állt.

Természetesen az én fénymásolt arcom.
Alatta egy kis tábla:
„PÉTER – AZ EGYETLEN EMBER, AKI EGY GOMBNYOMÁSSAL AZ EGÉSZ CÉGET MEGMOZGATTA.”
A kollégák tapsolni kezdtek.
Én meghajoltam.
– Köszönöm, köszönöm! Autogramot később osztok!
Ekkor megcsörrent a telefonom.
A vezérigazgató titkárnője hívott.

– Jó reggelt, Péter! A vezérigazgató úr szeretné látni.
Megfagyott bennem a vér.
– Most?!
– Igen. Azonnal.

Bementem az igazgatói irodába.
A vezérigazgató az ablaknál állt.

Megfordult.
Rám nézett.
Aztán felemelt egy papírlapot.
Rajta az arcom.
– Kovács úr! Ez maga?

– Sajnos igen, igazgató úr.
– Maga készítette ezt a képet?
– Véletlenül.
Az igazgató elmosolyodott.

– Tudja, miért hívattam?
– Gondolom, kirúgnak.
– Dehogy!
Leült, és elém tolta a képet.
– Tegnap a cég kommunikációs osztálya három órán keresztül próbált kitalálni valamit, amivel felvidíthatnánk a dolgozókat.
– Értem.
– Maga pedig öt perc alatt elérte, hogy mind a száznyolcvanhat ember ugyanazon nevessen!

– Hát… örülök, hogy segíthettem.
Az igazgató bólintott.
– Ezért úgy döntöttem, új feladatot kap!
Megkönnyebbülten kihúztam magam.

– Milyen feladatot?
– Maga fogja megszervezni a pénteki céges vidám napot!
– Én?!
– Igen! Látom, kiváló érzéke van a szórakoztatáshoz!
Hazafelé menet büszkén meséltem el a feleségemnek, hogy a fénymásolós balesetből végül előléptetéshez hasonló megbízás lett.
Ő egy darabig hallgatott, majd megkérdezte:

– És mit kell csinálnod pénteken?
– Egy vidám céges programot szervezni!
– És hogy fogod meghívni a dolgozókat?
– Hát, készítek egy meghívót, és sokszorosítom!
A feleségem rám nézett.
– Péter…
– Igen?
– Könyörgöm, inkább írj nekik kézzel száznyolcvanhat levelet!

Pénteken aztán az egész cég összegyűlt a rendezvényteremben.
A vezérigazgató a mikrofonhoz lépett.
– Kedves kollégák! A mai vidám napot annak az embernek köszönhetjük, aki bebizonyította, hogy egyetlen rossz gombnyomás is összehozhat egy egész közösséget!
Hatalmas taps tört ki.
Aztán rám mutatott.

– Péter, jöjjön ide, mondjon néhány szót!
Felmentem a színpadra.
Megfogtam a mikrofont.
– Kedves kollégák! Csak annyit szeretnék mondani, hogy…
Ekkor a mögöttem lévő hatalmas kivetítő bekapcsolt.

És megjelent rajta az arcom.
Három méter magasban.
Pontosan úgy, ahogy a fénymásoló üvegére préselődtem.

Az egész terem nevetésben tört ki.
Én pedig csak ennyit mondtam:
– Látják, főnök? Mondtam én, hogy a fénymásolóval nincs semmi baj! Csak én nem vagyok hozzá megfelelő méretű!
Azóta külön szabályzat van az irodában.
A fénymásolóra egy nagy piros matricát ragasztottak:

„FIGYELEM! KOVÁCS PÉTER CSAK FELNŐTT FELÜGYELETE MELLETT HASZNÁLHATJA!”
A legszebb az egészben, hogy múlt héten a főnök megkért, tanítsam meg az új kollégát fénymásolni.
Megkérdeztem:
– Biztos, főnök?

– Persze, Péter! Maga már minden hibát elkövetett, amit ezen a gépen el lehet!
– És mit tanítsak neki?
A főnök rám nézett, majd halálosan komoly arccal válaszolt:

– Elsőként azt, hogy a fénymásoló tetejét nem azért lehet felnyitni, hogy az ember belenézzen, elkészült-e már a portréja! 😂