😂 Egy színházi előadáson rossz ajtón mentem be – mire észbe kaptam, már a színpadon tapsoltak nekem!

Az egész ott kezdődött, hogy a barátnőm, Éva kitalálta, ideje lenne egy kis kultúrát vinni az életembe.

– Szombaton színházba megyünk! – jelentette ki.

– Miért, mit követtem el? – kérdeztem.

– Ne hülyéskedj! Egy fantasztikus vígjátékot játszanak!

– Akkor jó. Azt hittem, valami háromórás drámát, ahol mindenki sír, és a végén még nekem is rossz kedvem lesz.

Éva megnyugtatott, hogy sokat fogunk nevetni.

Azt persze nem mondta, hogy főleg rajtam.

Szombat este szépen felöltöztem. Olyan elegáns voltam, hogy a saját tükörképem is előreengedett volna az ajtóban.

A színházba érve Éva közölte, hogy még el kell mennie a mosdóba.

– Addig keresd meg a helyünket! Második sor, hetes és nyolcas szék!

– Nyugodj meg, nem vagyok hülye!

Ez volt az este első téves kijelentése.

Elindultam a folyosón.

Balra egy ajtó, jobbra egy másik, előttem egy lépcső.

Mindenhol emberek rohangáltak.

Megláttam egy ajtót, rajta egy táblával:

„SZÍNPADI BEJÁRAT – ILLETÉKTELENEKNEK TILOS!”

Én ebből valamiért csak a „BEJÁRAT” szót olvastam el.

Benéztem.

Egy sötét folyosó vezetett tovább, a végén pedig fény szűrődött ki.

Gondoltam, biztosan ez a rövidebb út a nézőtérre.

Elindultam.

Egyszer csak elém ugrott egy fekete ruhás férfi, fejhallgatóval a fején.

– Maga hol volt eddig?!

Meglepődtem.

– A parkolóban. Miért?

– Már három perce várjuk!

– Engem?!

– Nem, a húsvéti nyulat! Persze, hogy magát! Siessen!

Mielőtt bármit kérdezhettem volna, a kezembe nyomott egy aktatáskát.

– Ezt vigye be! És ne felejtse el a mondatát!

– Milyen mondatot?

– Amit megbeszéltek!

Na, itt kezdtem gyanítani, hogy valami félreértés történt.

De már késő volt.

A férfi kinyitott előttem egy ajtót, finoman meglökött, én pedig kiléptem…

Egyenesen a színpad közepére.

Ott álltam, reflektorfényben, kezemben egy idegen aktatáskával.

Előttem háromszáz ember.

Mellettem két színész.

Az egyik bajuszos férfi rám nézett, és drámai hangon megszólalt:

– Végre megérkezett! Már azt hittük, sohasem látjuk viszont!

Én zavartan körülnéztem.

– Hát… én is így voltam vele.

A közönség felnevetett.

A bajuszos férfi egy pillanatra megmerevedett, majd folytatta:

– Remélem, elhozta, amit kértünk!

Lenéztem az aktatáskára.

– Nézze, ezt most nyomták a kezembe. Fogalmam sincs, mi van benne.

Újabb nevetés.

A másik színész, egy elegáns ruhás nő közelebb lépett.

– Ugye, nem akarja azt mondani, hogy elveszítette a titkos iratokat?!

– Asszonyom, én a hetes széket keresem!

A nézőtér felrobbant a nevetéstől.

A nőnek megremegett a szája.

Láttam, hogy próbál nem nevetni.

– Miféle hetes széket?!

– A második sorban! A barátnőm ott vár!

A bajuszos férfi ekkor felemelte a kezét.

– Tehát van egy nő is az ügyben?!

– Hogyne lenne! Ő rángatott ide!

A közönség már tapsolt.

Én pedig kezdtem egészen jól érezni magam.

Gondoltam, ha már így alakult, legalább nem unatkozom.

A bajuszos színész azonban nem adta fel.

– Uram! Most azonnal mondja meg, kinek dolgozik!

– A közútkezelőnek.

Olyan csend lett, hogy hallani lehetett, ahogy valaki leejt egy cukorkát.

Aztán kitört a nevetés.

A színésznő háttal fordult a közönségnek, mert már rázkódott a válla.

A bajuszos férfi pedig olyan vörös lett, hogy azt hittem, mindjárt mentőt kell hívni.

– És… és mi a feladata? – nyögte ki.

– Kátyúkkal foglalkozom.

– Kátyúkkal?!

– Igen. De ha még egyszer megkérdezi, én is beleesem egybe.

Ekkor a közönségből valaki bekiabált:

– BRAVÓ!

Én meghajoltam.

Fogalmam sem volt, miért, de úgy éreztem, ez a megfelelő reakció.

A bajuszos férfi hirtelen megragadta a karomat.

– Jöjjön velem a dolgozószobába! Ott mindent tisztázunk!

– Na, végre! Mert én már húsz perce csak egy széket keresek!

Átvezetett a színpad másik oldalára.

Ott egy díszletajtó állt.

Kinyitotta.

Én beléptem.

És egyenesen nekimentem egy falnak.

Ugyanis az ajtó mögött nem volt szoba.

Csak egy festett fal.

A közönség visított.

Én megfordultam.

– Elnézést, de ki volt az a marha, aki ide falat épített?!

A bajuszos színész ekkor már térdre rogyott a nevetéstől.

A függöny mögül pedig előrohant ugyanaz a fejhallgatós férfi, aki korábban belökött.

– MAGA MIT CSINÁL?!

– Én?! Maga küldött be!

– De hát maga nem a beugró színész?!

– Nem! Én a második sorba vettem jegyet!

A férfi elsápadt.

– Úristen…

– Pontosan ezt mondtam én is, amikor nekimentem a falnak!

Ekkor valaki hátulról megszólalt:

– Elnézést, én vagyok a beugró színész. Kicsit késtem…

Mindannyian odafordultunk.

Ott állt egy férfi, pontosan ugyanolyan öltönyben, mint én.

A fejhallgatós ember rám nézett, majd rá.

Aztán újra rám.

– Hát… ez kínos.

– Ugyan! – legyintettem. – Legalább egyikünk tudja a szöveget!

A közönség ismét nevetni kezdett.

Ekkor a színház igazgatója is megjelent.

Azt hittem, most biztosan kidobnak.

De az igazgató szélesen mosolygott.

– Uram, maga fantasztikus volt!

– Köszönöm, de én csak a helyemet kerestem.

– A közönség imádta! Ilyen spontán jelenetet évek óta nem láttunk!

– Örülök. Akkor most leülhetek?

– Természetesen! De előbb jöjjön ki még egyszer meghajolni!

És képzeljék el…

Ott álltam a színpad közepén, két profi színész között, miközben háromszáz ember állva tapsolt.

Én pedig úgy hajlongtam, mintha egész életemben erre készültem volna.

Végül lementem a nézőtérre.

Éva a második sorban ült, és a könnyeit törölgette.

– Te normális vagy?! – suttogta.

– Miért? Megtaláltam a helyünket!

– Tudod, hogy az egész előadást tönkretetted?!

– Dehogy tettem tönkre! Állva tapsoltak!

Éva rám nézett.

– Egyébként hol voltál eddig?

– Dolgoztam.

– Mit?!

– Színészkedtem. Nem láttad?!

Éva ekkor már megint nevetett.

Az előadás végén a színház igazgatója odajött hozzánk.

– Uram, lenne egy ajánlatom!

Én kihúztam magam.

– Hallgatom!

– Jövő szombaton is játsszuk ezt a darabot. Nem lenne kedve ismét fellépni?

Elgondolkodtam.

– Attól függ. Mennyi szöveget kell megtanulni?

Az igazgató mosolygott.

– Semennyit. Pont az a jó magában, hogy fogalma sincs, mi történik!

– És fizetnek érte?

– Természetesen!

Erre Éva közbevágott:

– Vállald el! Otthon is egész nap ezt csinálod, csak ott még senki sem tapsol érte!

Azóta eltelt három hét.

Már kétszer felléptem a színházban.

A közönség imád.

Az igazgató elégedett.

Éva pedig minden előadásra eljön.

Csak egyetlen problémám van.

A múlt héten végre megtanultam a szövegemet.

Erre az igazgató félrehívott, és közölte:

– Uram, ha még egyszer rendesen elmondja a szerepét, kénytelen leszek kirúgni! Maga sokkal viccesebb, amikor fogalma sincs, mit csinál!

Mondtam neki:

– Akkor nyugodt lehet. Ebben harminc éve verhetetlen vagyok!

Mire Éva a nézőtérről bekiabált:

– HARMINC?! NE SZERÉNYKEDJ, DRÁGÁM! SZÜLETÉSED ÓTA GYAKOROLSZ! 😂