😂 Elmentem egy kutyaiskolába a neveletlen kutyámmal – a harmadik óra végén az oktató közölte, hogy velem több a baj!
Minden azzal kezdődött, hogy a kutyám, Bundás, egy keddi reggelen megette az egyik papucsomat.
Nem ez volt az első eset.
Korábban már elfogyasztott két zoknit, egy távirányító gombját, három újságot és a férjem munkáltatói igazolásának a sarkát.
A férjem szerint Bundás nem kutya, hanem egy négylábú iratmegsemmisítő.
Én viszont mindig megvédtem.
– Még fiatal! Majd kinövi!
– Drágám, hatéves.
– Akkor későn érő típus!
A helyzet akkor vált tarthatatlanná, amikor Bundás egy vasárnapi ebéd közben felugrott az asztalra, és ellopta az anyósom rántott húsát.
Az anyósom sikított.
Bundás rohant.
Én utána.
A férjem pedig csak annyit mondott:
– Végre valaki meg merte tenni, amit én húsz éve szeretnék!
Másnap beírattam Bundást egy kutyaiskolába.
AZ ELSŐ ÓRA – AZ ÜL PARANCS
Szombat reggel megérkeztünk a kutyaiskolába.
Tíz gazdi állt a pályán, mindegyik mellett egy szépen üldögélő kutya.
Kivéve az enyémet.
Bundás ugyanis éppen egy bokrot próbált kiásni, miközben én a póráz másik végén egyensúlyoztam.
Az oktató, egy hatvan év körüli, szigorú tekintetű férfi odalépett hozzánk.
– Jó reggelt! Mi a kutya neve?
– Bundás!
– És hallgat rá?
– Persze!
– Bundás!
A kutyám tovább ásott.
– Bundás! – ismételte hangosabban az oktató.
Semmi.
– Biztos, hogy így hívják?
– Igen, csak most elfoglalt.
Az oktató vett egy mély levegőt.
– Kezdjük az alapokkal! Mondja neki határozottan, hogy ül!
Bundás elé álltam.
– Bundikám, légy szíves, ülj le szépen!
– Nem így! – szólt az oktató. – Röviden, határozottan!
Kihúztam magam.
– ÜL!
Bundás rám nézett.
Aztán elindult a mellettünk álló tacskó felé.
– ÜL! – kiáltottam újra.
Erre a tacskó leült.
Bundás nem.
– Látja? – mondtam büszkén. – Valamennyire működik!
Az oktató megdörzsölte a homlokát.
– Asszonyom, a saját kutyájának kellene leülnie!
– Jó, de legalább egy már hallgat rám!
Tíz perc múlva újra próbálkoztunk.
– ÜL!
Semmi.
– ÜL!
Semmi.
– BUNDÁS, AZ ISTEN SZERELMÉRE, ÜLJ MÁR LE!
Erre az oktató rám szólt:
– Asszonyom, ne kiabáljon! Inkább nyugodjon meg, és üljön le egy percre!
Én engedelmesen leültem a fűbe.
Bundás odajött, és megnyalta az arcomat.
Az oktató hosszasan nézett bennünket.
– Érdekes. A kutya már tudja, hogyan kell magát leültetni.
A MÁSODIK ÓRA – A PÓRÁZON SÉTÁLÁS
A következő héten a pórázon sétálást gyakoroltuk.
Az oktató elmagyarázta, hogy a kutyának szépen, a gazdi bal lába mellett kell haladnia.
– A kutya nem húzhatja magát! Ön irányít!
– Természetesen! – feleltem.
Bundás ebben a pillanatban meglátott egy galambot.
A következő három másodpercben olyan sebességet értünk el, amilyet utoljára a testnevelésórán produkáltam, amikor a tanár közölte, hogy aki utolsónak ér be, az még fut két kört.
– ÁLLJ! – ordítottam.
Bundás gyorsított.
– BUNDÁS, ÁLLJ MEG!
A kutya bekanyarodott.
Én nem.
Egy pillanattal később már egy bokorban álltam, a hajamban három levéllel.
Az oktató odasétált.
– Mi történt?
– Galamb.
– Értem. És miért nem engedte el a pórázt?
– Mert azt mondta, én irányítok!
Az oktató becsukta a szemét.
– Próbáljuk újra. Most jutalomfalattal!
Elővettem a zsebemből a virslikarikákat.
Bundás azonnal leült.
– Na látja! – kiáltottam boldogan. – Tud ülni!
– Nagyszerű! Most induljanak el!
Elindultunk.
Bundás két lépés után megállt.
Adtam neki egy virslit.
Újabb két lépés.
Újabb virsli.
Tíz perc múlva elfogyott az egész zacskó.
Bundás elégedetten lefeküdt.
– Miért nem megy tovább? – kérdezte az oktató.
– Mert elfogyott a fizetése.
A férfi a jegyzetfüzetébe írt valamit.
Megpróbáltam odalesni.
Csak ennyit láttam:
„Gazdi: túl könnyen megvesztegethető.”
A HARMADIK ÓRA – A BEHÍVÁS
A harmadik szombaton már egészen magabiztosan érkeztem.
Előző este ugyanis Bundás háromszor is odajött, amikor hívtam.
Igaz, mindhárom alkalommal a hűtő előtt álltam, és párizsit tartottam a kezemben.
De a fejlődés az fejlődés!
Az oktató közölte:
– Ma a behívást gyakoroljuk. Elengedik a kutyákat, majd hívásra vissza kell jönniük.
Az első gazdi elengedte a labradorját.
– Rex, hozzám!
Rex azonnal visszaszaladt.
A második gazdi következett.
– Bella, gyere!
Bella is odafutott.
A harmadik kutya még le is ült a gazdája elé.
Már tapsoltam volna, amikor az oktató rám nézett.
– Most önök következnek!
Elengedtem Bundást.
A kutyám először körülnézett.
Aztán elindult.
Nem futott.
Nem ugrált.
Egyszerűen besétált az oktató táskájához, és kivett belőle egy szendvicset.
– BUNDÁS! – kiáltottam.
A kutya rám pillantott.
Majd a szendviccsel a szájában lassan továbbment.
– Hívja vissza! – utasított az oktató.
– Bundikám, gyere ide!
Semmi.
– Bundás, gyere, kapsz finomat!
A kutya megállt.
Rám nézett.
Aztán a szendvicsre.
Láthatóan úgy döntött, hogy már kapott finomat.
– Legyen határozottabb! – mondta az oktató.
– BUNDÁS, AZONNAL GYERE IDE!
Erre a mellettünk gyakorló német juhász odaszaladt hozzám.
Leült.
És várta a jutalomfalatot.
– Ez megint nem az én kutyám! – mondtam.
– Tudom, asszonyom!
– De legalább valaki figyel rám!
Az oktató ekkor elvette tőlem a pórázt.
– Most megmutatom, hogyan kell ezt csinálni.
Odalépett Bundáshoz.
– Bundás! Hozzám!
A kutyám azonnal odament.
Leült.
Még a mancsát is odaadta.
Én döbbenten bámultam.
– Ezt meg hogy csinálta?!
– Következetesség, határozottság és megfelelő hangszín.
– Értem.
– Most próbálja meg ön!
Kihúztam magam, mély levegőt vettem, és pontosan utánoztam az oktató hangját.
– BUNDÁS! HOZZÁM!
A kutyám meg sem mozdult.
Az oktató elgondolkodva nézett rám.
– Mondja csak, otthon ki szokott engedni a kutyának, amikor az ajtónál ugat?
– Én.
– Ki ad neki enni, amikor kunyerál?
– Én.
– Ki engedi fel a kanapéra?
– Én.
– És ki alszik a földön, ha a kutya elfoglalja az ágyat?
– Hát… általában a férjem.
Az oktató egy pillanatra elhallgatott.
Aztán letette a pórázt, és így szólt:
– Asszonyom, három hete foglalkozunk ezzel a kutyával. Most már egészen biztos vagyok benne, hogy nem vele van a baj.
– Hanem?
– Önnel. A kutya tökéletesen megtanította magát mindenre, amit akar.
– És akkor most mit csináljunk?
– A következő órára a kutyát ne hozza.
– Miért?
– Mert mostantól magát fogjuk tanítani!
Hazamentem, és elmeséltem a férjemnek.
Ő percekig nevetett.
Aztán megkérdezte:
– És mennyibe kerül ez a tanfolyam?
– Harmincezer forint.
– Harmincezer?! Azért, hogy megtanulj szót fogadni?
– Igen!
A férjem elgondolkodott.
Aztán elővette a telefonját.
– Várj, felhívom az oktatót.
– Minek?!
– Megkérdezem, van-e családi kedvezmény. Az anyádat is beíratnám!
Bundás ekkor felugrott a kanapéra, ellopta a férjem papucsát, és elégedetten lefeküdt.
Én rászóltam:
– Bundás! Azonnal add vissza!
A kutya rám nézett.
Én pedig automatikusan hozzátettem:
– Jó, akkor legalább a másikat ne edd meg!
A férjem csak a fejét csóválta.
– Szerintem neked nem három alkalmas tanfolyam kell.
– Hanem?
– Bentlakásos.
Megjegyzés: A történet kitalált, szórakoztató célból készült. A szereplők és az események a képzelet szüleményei.
