Laci minden reggel pontosan 7:10-kor indult munkába.
És minden reggel ugyanaz történt.
Amikor elhaladt a sarki öreg ház előtt, egy idős férfi kiállt a kapuba. Laci röviden rádudált, az öreg pedig felemelte a kezét.
Laci visszaintett.
Így ment ez hónapokon keresztül.
Pedig soha életükben nem beszéltek egymással.
Az egész teljesen véletlenül kezdődött.
Egyik reggel Laci előtt váratlanul átszaladt egy macska az úton. Rálépett a fékre, közben pedig rányomott a dudára.
Az idős férfi éppen a kapuban állt, és azt hitte, neki szólt.
Mosolyogva intett egyet.
Laci meglepődött, de ösztönösen visszaintett.
Másnap reggel az öreg megint ott állt.
Laci gondolt egyet, és dudált neki.
A férfi ismét visszaintett.
Harmadnap ugyanez történt.
Aztán negyednap is.
Egy idő után már mindkettőjük reggeli rutinjának része lett.
Egyszer Laci felesége is vele utazott.
Amikor elhaladtak a ház előtt, Laci a szokásos módon dudált, az idős férfi pedig integetett.
– Ki volt ez? – kérdezte a felesége.
– Fogalmam sincs.
– Tessék?
– Nem ismerem.
– Akkor miért dudálsz neki?
Laci vállat vont.
– Mert várja.
A felesége néhány másodpercig nézte.
– És mióta csináljátok ezt?
– Pár hónapja.
– Pár hónapja minden reggel köszönsz egy vadidegen embernek?
– Ha így mondod, tényleg elég furcsán hangzik.
Aztán egy novemberi reggelen a kapu üres maradt.
Laci azért dudált.
Másnap is.
Harmadnap is.
Az idős férfi azonban nem jelent meg.
Eltelt egy hét.
Laci végül hazafelé megállt a háznál.
Sokáig ült az autóban, mert maga sem tudta, mit fog mondani.
„Jó napot, én vagyok az az idegen, aki hónapok óta dudál a házuk előtt?”
Végül becsengetett.
Egy középkorú nő nyitott ajtót.
– Elnézést… az idős úr, aki itt lakik…
A nő végigmérte.
– Maga jár erre reggelente azzal a szürke autóval?
Laci meglepődött.
– Igen.
A nő elmosolyodott.
– Akkor maga a Józsi.
– Nem. Laci vagyok.
A nőből kitört a nevetés.
– Ezt apukámnak kellene elmagyaráznia.
Kiderült, hogy az idős férfi elesett, és néhány napra kórházba került. Szerencsére már jól volt.
– De miért hiszi, hogy Józsi vagyok? – kérdezte Laci.
– Apukámnak régen volt egy Józsi nevű munkatársa. Valamiért az első naptól kezdve azt hitte, maga az.
– De hát soha nem is beszéltünk!
– Tudom. Viszont hónapok óta meséli anyukámnak, hogy „a Józsi még mindig rendes ember, minden reggel köszön”.
Laci csak állt az ajtóban.
Az egész helyzet egyszerre volt megható és elképesztően abszurd.
– Mondja meg neki, hogy… Józsi várja vissza a kapuba.
Két héttel később Laci ismét a megszokott időben hajtott arra.
Az idős férfi ott állt.
Laci dudált.
Az öreg szélesen mosolygott, majd felemelt egy kartonlapot.
Nagy betűkkel ez állt rajta:
„KÖSZÖNÖM, JÓZSI!”
Laci nevetve lehúzta az ablakot.
– De hát én Laci vagyok!
Az öreg közelebb lépett az autóhoz.
– Tudom én azt.
– Akkor miért hív Józsinak?
Az idős férfi vállat vont.
– Mert mire megszoknám, hogy Laci, addigra lehet, hogy vesz egy másik autót, és kezdhetjük elölről.
Mindketten elnevették magukat.
Attól a naptól Laci néha már meg is állt néhány percre.
És a furcsa reggeli szokásból valódi ismeretség lett.
Laci pedig később azt mondta, ebből az egészből egy dolgot tanult meg:
fogalmunk sincs, milyen jelentősége lehet valaki számára annak az apró gesztusnak, amit mi szinte észre sem veszünk.
Néha egy köszönés, egy mosoly vagy egyetlen integetés is elég ahhoz, hogy valaki úgy érezze: ma őt is észrevette valaki.
