A nagypapám nyolcvanegy éves, és egész életében utált kiöltözni.
A családi fényképeken szinte mindig ugyanazt a kockás inget viseli.
Esküvő?
Kockás ing.
Születésnap?
Kockás ing.
Karácsony?
Ha nagymama nagyon szépen kérte, akkor egy másik kockás ing.
Ezért is tűnt fel mindenkinek, amikor tavasszal megváltozott.
Minden csütörtökön pontosan fél kettőkor felvette a fehér ingét.
Azt a szépet.
Amit évek óta a szekrényben tartott.
Megfésülködött.
Még egy kevés kölnit is tett magára.
Aztán elindult.
– Hová mész, papa?
– Dolgom van.
– Milyen dolgod?
– Fontos.
És becsukta maga mögött az ajtót.
Először mosolyogtam rajta.
A második héten is.
A harmadikon már anyának is feltűnt.
– Szerinted hová jár?
– Fogalmam sincs.
– Valakivel találkozik?
– Nyolcvanegy éves.
Anya rám nézett.
– És?
Igaza volt.
A következő csütörtökön papa még a cipőjét is kifényesítette.
– Papa, randid van?
Úgy nézett rám, mintha valami sértőt mondtam volna.
– Nekem?
– Miért? Nem lehet?
– Lehetni lehet.
– Akkor?
– Ne üsd bele az orrod mindenbe.
Azzal elment.
Két órával később ért haza.
A következő héten hárommal.
Aztán egyszer egy kis papírzacskót találtam a kabátja zsebében.
Tele volt színes ceruzákkal.
– Ezek mik?
Kikapta a kezemből.
– Semmi.
– Papa, ez harminc darab színes ceruza.
– Meg tudom számolni.
– Minek neked?
– Szeretek rajzolni.
Ránéztem.
Életemben egyszer láttam rajzolni.
Egy villanykapcsoló helyét jelölte be ceruzával a falon.
– Mit rajzolsz?
– Amit akarok.
A következő csütörtökön egy doboz süteményt vitt magával.
Utána egy régi mesekönyvet.
Aztán eltűnt a szekrényből nagymama kötött sárga takarója is.
Na, ettől már én is megijedtem.
Nagymama négy éve halt meg.
Papa azóta senkinek nem engedte, hogy ahhoz a takaróhoz nyúljon.
Még kimosni sem.
Este megkérdeztem:
– Papa, hol van mama takarója?
Megállt.
– Jó helyen.
– Elvitted valahová?
– Igen.
– Hová?
Nem válaszolt.
– Papa, baj van?
– Nincs.
– Biztos?
Rám nézett.
– Ha baj lenne, szólnék.
De nem nyugodtam meg.
Az utóbbi időben ugyanis egyre többször felejtett el apróságokat.
Hová tette a kulcsát.
Miért ment ki a konyhába.
Melyik nap jön a kukásautó.
Elkezdtem attól félni, hogy talán valami olyasmi történik vele, amiről nem akar beszélni.
A következő csütörtökön megint felvette a fehér inget.
– Elviszlek – mondtam.
– Nem kell.
– Úgyis arra megyek.
– Nem tudod, hová megyek.
– Akkor mondd meg.
– Nem.
– Papa!
Felvette a kabátját.
– Kislányom, nyolcvanegy év alatt sikerült megtanulnom egyedül eljutni A-ból B-be.
– De…
– Háromra itthon vagyok.
Nem volt itthon.
Három húszkor sem.
Négykor sem.
Felhívtam.
Nem vette fel.
Ötkor már a kabátomat vettem.
Ekkor megcsörrent a telefonom.
Papa volt.
– Szia.
– HOL VAGY?
– Ne kiabálj, hallok.
– Öt óra van!
– Tudom.
– Hol vagy?
Néhány másodpercig hallgatott.
Aztán megadott egy címet.
Ismertem a környéket.
De a címet nem.
Tizenöt perc múlva odaértem.
Egy régi épület előtt álltam.
Az ajtó mellett kis tábla:
Gyermekrehabilitációs Központ.
A gyomrom összeszorult.
Bementem.
A recepción megmondtam papa nevét.
A nő azonnal elmosolyodott.
– Maga az unokája?
– Igen.
– Jöjjön.
Végigvezetett egy folyosón.
Az egyik terem ajtaja nyitva volt.
Megálltam.
Papa a földön ült.
A szép fehér ingében.
Körülötte öt-hat gyerek.
Az egyik kislány éppen egy papírkoronát tett a fejére.
– Ne mozogjon, király úr!
Papa teljes komolysággal felelt:
– Egy király nem mozog.
A gyerekek nevettek.
Az asztalon ott voltak a színes ceruzák.
A süteményes doboz.
A mesekönyv.
A sarokban egy kisfiú ült kerekesszékben.
A lábán nagymama sárga takarója.
Papa észrevett.
Levette a papírkoronát.
– Mondtam, hogy háromra otthon leszek.
– Öt óra van.
Ránézett az órájára.
– A francba.
A kislány felnevetett.
– Pista bácsi megint elfelejtette az időt!
Később kettesben maradtunk a folyosón.
– Mióta jársz ide?
– Tavasz óta.
– Miért?
Megvonta a vállát.
– Volt egy hirdetés.
– Milyen hirdetés?
– Önkéntest kerestek. Olyat, aki felolvas, beszélget, társasozik velük.
– És te jelentkeztél?
– Miért nézel úgy, mintha bankot raboltam volna?
– Mert soha nem mondtad.
Papa elhallgatott.
Aztán benézett a terembe.
– Tudod, amikor nagyanyád meghalt, mindenki azt kérdezgette, hogy vagyok.
Nem szóltam.
– Én meg mindig azt mondtam, jól.
– Pedig nem voltál jól.
– Persze hogy nem.
Leült a folyosón egy székre.
– Ötvenhárom évig minden reggel ott volt mellettem. Aztán egyszer csak nem volt.
Megfogtam a kezét.
– Papa…
– Nem kell sajnálni.
Megszorította az ujjaimat.
– Éppen ez a lényeg.
A terem felé biccentett.
– Itt senki nem sajnál.
Elmosolyodott.
– Az első nap egy hatéves forma kölyök megkérdezte, miért ilyen nagy az orrom.
Felnevettem.
– Mit mondtál?
– Hogy sokat hazudtam gyerekkoromban.
– Papa!
– Azóta is elhiszi.
Ekkor jutott eszembe a takaró.
– Mama takarója?
Papa a kerekesszékes kisfiúra nézett.
– Marci mindig fázott.
– De azt a takarót senkinek nem engedted megfogni.
– Tudom.
– Négy évig.
Bólintott.
– Négy évig egy szekrényben őriztem.
Elhallgatott.
– Aztán rájöttem valamire.
– Mire?
– Nagyanyád nem azért kötötte, hogy egy szekrényben legyen.
A torkomban megakadt valami.
Papa folytatta:
– Emlékszel, mit csinált mindig, ha valaki fázott?
Persze hogy emlékeztem.
Mama azonnal hozott egy takarót.
Mindegy volt, hogy tél volt vagy július.
– Betakarta.
– Na látod.
Papa felállt.
– Akkor most jobb helyen van.
Hazafelé nem sokat beszéltünk.
A következő csütörtökön fél kettőkor papa megint felvette a fehér ingét.
Ezúttal azonban két doboz sütemény volt az asztalon.
Ránézett.
Aztán rám.
– Ez mi?
Felvettem az egyiket.
– Gondoltam, elkísérlek.
– Nem kell rám vigyázni.
– Nem is rád vigyázok.
– Akkor?
– Hallottam, hogy van ott egy gyerek, aki szerint nagy az orrod. Szeretném megismerni.
Papa próbált komoly maradni.
Nem sikerült.
Azóta néha együtt megyünk.
A múlt héten Marci már nem ült a sarokban.
Két mankóval tett néhány bizonytalan lépést a folyosón.
Papa mögötte ment.
Nem segített neki.
Csak ott volt.
Amikor a kisfiú elért az ajtóig, mindenki tapsolt.
Marci visszaült a székébe.
Aztán levette a lábáról a sárga takarót.
– Pista bácsi?
– Tessék?
– Ezt már nem kérem.
Papa elvette.
– Nem fázol?
– Már nem.
Papa sokáig nézte a takarót.
Azt hittem, hazaviszi.
Nem vitte.
Odament egy újonnan érkezett kislányhoz, aki csendben ült az anyukája mellett.
Letérdelt elé.
– Szia.
A kislány nem válaszolt.
Papa ráterítette a sárga takarót.
– Ezt egy nagyon kedves néni készítette.
A kislány megfogta a szélét.
– Vissza kell adnom?
Papa rám nézett.
Aztán elmosolyodott.
– Nem nekem.
– Akkor kinek?
– Majd egyszer annak, aki fázik.
Hazafelé megértettem, miért nem hozta vissza nagymama takaróját.
Mert vannak dolgok, amelyeket nem azzal őrzünk meg, hogy elzárjuk őket.
Hanem azzal, hogy továbbadjuk azt, amire eredetileg szánták őket.
És talán az emberekkel is valami hasonló történik.
Akiket nagyon szerettünk, egyszer elmennek.
De amit tőlük kaptunk, annak nem muszáj velük együtt eltűnnie.
Néha tovább él egy sárga takaróban.
Egy délutánban.
Vagy abban, hogy amikor valaki fázik, akad valaki, aki észreveszi.
Jogi megjegyzés: A történet fikció, szereplői és eseményei a szerzői képzelet szüleményei. Bármilyen hasonlóság valós személyekkel vagy eseményekkel kizárólag a véletlen műve.
