Huszonhét éve vagyunk házasok.
A férjem nem az a kimondottan romantikus típus.
Soha nem írt szerelmes leveleket.
Nem lepett meg drága ékszerekkel.
Az évfordulónkat is képes volt már elfelejteni.
De volt valami, amit szinte soha nem mulasztott el.
Minden pénteken hazahozott nekem egy szál virágot.
Nem csokrot.
Mindig csak egyetlen szálat.
Néha rózsát.
Máskor tulipánt.
Tavasszal előfordult, hogy egyszerűen leszakított valami apró virágot hazafelé.
Amikor fiatalok voltunk, szerettem ezt a szokását.
Később azonban annyira természetessé vált, hogy szinte észre sem vettem.
– Már megint virág? – kérdeztem néha.
– Péntek van – felelte.
Ennyi.
Évekig ez volt a magyarázat.
„Péntek van.”
Egyszer megkérdeztem tőle:
– Miért pont pénteken?
Rám nézett.
– Mert akkor kell.
– Ez aztán a romantikus válasz.
Elmosolyodott.
– Majd egyszer megérted.
Azt hittem, csak viccel.
Aztán tavaly ősszel történt valami.
Péntek este volt.
Hat óra.
A férjem még nem ért haza.
Fél hét.
Semmi.
Hét óra előtt néhány perccel végre meghallottam a kulcsot.
Belépett.
Letette a táskáját.
Levette a kabátját.
És akkor feltűnt.
Nem volt nála virág.
Huszonhét év alatt talán másodszor fordult elő.
– Valami hiányzik – mondtam mosolyogva.
Rám nézett.
– Micsoda?
– Péntek van.
Egy pillanatig nem értette.
Aztán a homlokára csapott.
– A virág!
– Semmi baj.
– Elfelejtettem.
– Túlélem.
De ő furcsán komolyan vette.
Visszavette a kabátját.
– Hová mész?
– Virágért.
– Este hét van. Hagyd már!
– Nem.
– Huszonhét éve vagyunk házasok. Nem fogok beadni a válópert egy tulipán miatt.
Nem nevetett.
– Mindjárt jövök.
És elment.
Negyven perc múlva tért vissza.
Egyetlen szál sárga rózsa volt a kezében.
– Tessék.
Átvettem.
– Te teljesen bolond vagy.
– Tudom.
– Ezért autóztál negyven percet?
– Ezért.
Ekkor már tényleg kíváncsi lettem.
– Mondd már el végre, miért ilyen fontos neked ez a pénteki virág!
Leült a konyhaasztalhoz.
Sokáig nem mondott semmit.
Aztán megszólalt.
– Emlékszel az első közös albérletünkre?
– Arra a lyukra?
– Arra.
Persze hogy emlékeztem.
Alig volt pénzünk.
A nappalink akkora volt, hogy ha kihúztuk a kanapét, nem lehetett kinyitni az ajtót.
A hónap végén néha megszámoltuk az aprót, hogy marad-e elég kenyérre.
– És arra a péntekre emlékszel, amikor összevesztünk?
Gondolkodtam.
– Huszonhét év alatt volt néhány.
– Még az esküvő előtt.
Lassan kezdett rémleni.
Nagy veszekedés volt.
Azt mondtam neki, elegem van abból, hogy mindig dolgozik.
Hogy soha nincs rám ideje.
Hogy én nem ilyen életet akarok.
Még azt is mondtam:
– Ha ez lesz egész életünkben, inkább ne házasodjunk össze.
Utána elmentem otthonról.
Órákig járkáltam a városban.
Amikor visszaértem, ő a lépcsőházban ült.
A kezében egy szál virág volt.
Egy sárga rózsa.
Pont olyan, mint amit most hozott.
– Emlékszel, mit mondtam? – kérdezte.
Megráztam a fejem.
Ő viszont emlékezett.
Szóról szóra.
– Azt mondtam: „Lehet, hogy nem tudok neked sok mindent adni. De azt megígérem, hogy soha nem hagylak úgy hazajönni egy hét végén, hogy ne tudd: még mindig téged választalak.”
Csak néztem.
Erre egyáltalán nem emlékeztem.
– Az pénteken volt?
– Pénteken.
– Ezért hozol virágot minden pénteken?
Bólintott.
– Huszonhét éve?
– Huszonhét éve.
– És ezt eddig miért nem mondtad?
Vállat vont.
– Mert az ígéret attól még ígéret, hogy a másik már nem emlékszik rá.
Nem tudtam mit mondani.
Csak ültem vele szemben, kezemben a sárga rózsával.
Hirtelen eszembe jutott az a rengeteg péntek.
Amikor éppen összevesztünk.
Amikor alig beszéltünk egymással.
Amikor beteg voltam.
Amikor ő volt fáradt.
Amikor pénzügyi gondjaink voltak.
Amikor minden rendben volt.
És amikor semmi sem volt rendben.
A virág mégis mindig ott állt a konyhaasztalon.
Én pedig éveken át azt hittem, egyszerű szokás.
Azóta eltelt majdnem egy év.
Múlt pénteken a férjem szokás szerint hazaért.
Kezében egy szál tulipán.
– Tessék.
Átvettem.
Aztán elővettem a hátam mögül egy kis csomagot.
– Ez meg mi? – kérdezte.
Egy apró doboz volt.
Kinyitotta.
Egy egyszerű kulcstartó volt benne.
Rajta mindössze ennyi:
„Én is.”
Rám nézett.
– Ez mit jelent?
Elmosolyodtam.
– Huszonnyolc év kellett hozzá, hogy én is válaszoljak.
– Mire?
Megcsókoltam.
– Arra, hogy még mindig téged választalak.
Azóta péntekenként két dolog kerül az asztalra.
Egy szál virág.
És két csésze kávé.
Mert néha nem a nagy gesztusok tartanak össze két embert.
Hanem az az egyetlen apró ígéret, amelyet akkor is megtartunk, amikor a másik már rég elfelejtette, hogy valaha tettük.
