A fiam nyolc hónapon át minden vasárnap eltűnt két órára. Amikor végre követtem, egészen mást találtam, mint amire számítottam.

A fiam huszonhárom éves.

Még velünk lakik, dolgozik, vannak barátai, és nagyjából annyit mesél az életéről, amennyit egy huszonhárom éves fiú az anyjának feltétlenül szükségesnek tart.

Vagyis keveset.

Tavaly ősszel azonban feltűnt valami.

Minden vasárnap délután pontosan három órakor elment otthonról.

– Hová mész?

– Van egy kis dolgom.

– Milyen dolgod?

– Anya…

Ebből tudtam, hogy a kihallgatásnak vége.

Eleinte nem foglalkoztam vele.

Huszonhárom éves.

Oda megy, ahová akar.

Csakhogy a vasárnapi program állandóvá vált.

Háromkor elment.

Öt körül hazajött.

Mindig egyedül.

Mindig ugyanabban a régi pulóverben.

És ami igazán furcsa volt:

minden alkalommal vitt magával valamit.

Egyszer egy doboz süteményt.

Máskor két szendvicset.

Egy régi sakk-készletet.

Egy csomag kávét.

Egyszer pedig rajtakaptam, amint a garázsban keresgél.

– Mit keresel?

– Apa régi szerszámosládáját.

A férjem felnézett az újságból.

– Minek?

– Kell valamire.

– Mire?

– Majd visszahozom.

És elment.

Ekkor már kezdett érdekelni.

A következő vasárnap egy könyvvel távozott.

Azután egy összecsukható székkel.

Majd egy régi rádióval.

– Szerinted van valakije? – kérdeztem a férjemet.

– Remélhetőleg.

– De miért vinne a barátnőjének csavarhúzót és sakk-készletet?

A férjem elgondolkodott.

– Különleges lány.

Nem segített.

Karácsony előtt a fiam megkérdezte:

– Anya, megvan még az a vastag barna takaró?

– Melyik?

– Amit nagymamától kaptál.

– A szekrény tetején. Miért?

– Elkérhetem?

– Hová viszed?

Sóhajtott.

– Vasárnap visszahozom.

Nem hozta vissza.

Januárban eltűnt két régi bögre.

Februárban egy kislámpa.

Márciusban a férjem egyik olvasószemüvege.

Na, ott betelt a pohár.

– Ez már lopás – jelentette ki a férjem.

– A saját gyereked lop tőled?

– Ha eltűnik a szemüvegem, igen.

– Van másik három.

– Nem ez a lényeg.

A fiam este hazajött.

– Hol van apád szemüvege?

Megállt az előszobában.

– Biztonságos helyen.

– Ez nem válasz.

– Visszahozom.

– Kinek viszed ezeket a dolgokat?

Hallgatott.

– Van valami baj?

– Nincs.

– Tartozol valakinek?

– Nem.

– Segítségre van szükséged?

Erre odajött, megpuszilta a homlokomat, és azt mondta:

– Anya, néha jobb, ha nem tudsz mindent azonnal.

Ez természetesen pontosan az a mondat, amitől egy anya azonnal mindent tudni akar.

A következő vasárnap háromkor felvette a kabátját.

Én vártam öt percet.

Aztán utánaindultam.

Igen.

Követtem a saját fiamat.

Nem vagyok rá büszke.

De legalább kényelmes cipőt vettem fel.

Két utcával arrébb felszállt egy buszra.

Én is.

Leültem hátul.

Azt hiszem, egy pillanatra felém nézett.

Majdnem lebuktam.

Leszállt a város szélén.

Egy olyan környéken, ahol ritkán jártam.

Kis házak.

Régi kerítések.

Csend.

A fiam végigsétált az egyik utcán, majd megállt egy apró, kopott ház előtt.

Becsöngetett.

Az ajtó szinte azonnal kinyílt.

Egy idős férfi állt mögötte.

Legalább nyolcvanéves lehetett.

Amikor meglátta a fiamat, elmosolyodott.

– Na végre! Azt hittem, ma már nem jössz.

– Három óra kettő van.

– Késtél két percet.

– Jelentsen fel.

Az öreg nevetett.

A fiam bement.

Én pedig ott álltam egy fa mögött, és kezdtem magam teljesen hülyének érezni.

Vártam.

Tíz perc.

Húsz.

Végül odamentem az ablakhoz.

Csak egy pillanatra akartam benézni.

Odabent a fiam egy széken ült.

Az idős férfi vele szemben.

Közöttük ott volt a sakk-készlet.

A barna takaró az öreg térdén.

A kislámpa az asztalon.

A két bögre a konyhapulton.

A rádió az ablakban.

És a férjem szemüvege…

az idős férfi orrán.

Majdnem felnevettem.

Ekkor valaki mögöttem megszólalt:

– Ha még egy kicsit közelebb hajol, be is kopoghatna.

Megfordultam.

A fiam állt mögöttem.

– Te…

– Szia, anya.

– Én csak…

– Követtél.

– Nem követtelek.

Ránézett a fára.

Aztán rám.

– Akkor különösen érdekes, hogy ugyanahhoz a fához jöttünk.

Nem volt értelme tovább próbálkozni.

– Ki ez az ember?

A fiam elkomolyodott.

– Gyere be.

Az idős férfit Józsi bácsinak hívták.

Egyedül élt.

A felesége évekkel korábban meghalt.

A lánya külföldön dolgozott.

– És te honnan ismered?

A fiam leült.

– Tavaly ősszel a buszmegállóban találkoztunk.

– És?

– Elesett.

Józsi bácsi közbeszólt:

– Nem estem el. Megbotlottam.

– Elesett.

– Megcsúszott a cipőm.

– A földön feküdt.

– Részletkérdés.

Elmosolyodtam.

A fiam folytatta.

– Hazakísértem. Aztán megláttam, hogy alig van itthon valamije.

– Nekem mindenem megvan – tiltakozott az öreg.

– Nem működött a rádiója.

– Énekeltem helyette.

– Nem volt rendes lámpája.

– Nappal világos van.

– Fázott.

– Tél volt.

Ekkor már nevettem.

– És a sakk?

Józsi bácsi rám mutatott.

– Abban ő szorult segítségre.

– Tessék?

– Borzalmasan játszik.

A fiam sértődötten nézett rá.

– Múlt héten nyertem.

– Mert hagytalak.

– Nem hagytál.

– Dehogynem.

Öt perc múlva úgy vitatkoztak, mintha évtizedek óta ismerték volna egymást.

Aztán megláttam valamit a falon.

Egy fényképet.

A fiam és Józsi bácsi ültek rajta a ház előtt.

Mindketten nevettek.

– Ezt mikor csináltátok?

– Karácsonykor – mondta Józsi bácsi.

Ránéztem a fiamra.

– Karácsonykor azt mondtad, a barátaiddal találkozol.

Megvonta a vállát.

– Előtte itt voltam.

– Miért nem mondtad el?

Sokáig hallgatott.

Aztán azt felelte:

– Mert akkor mindenki segíteni akart volna.

– És az baj?

– Nem. Csak…

Kereste a szavakat.

– Nem akartam, hogy Józsi bácsi valami családi jótékonysági program legyen.

Az idős férfi elcsendesedett.

A fiam folytatta.

– Ő nem egy „szegény bácsi”. Ő a barátom.

Józsi bácsi a sakktáblát nézte.

– Na, azért ezt ne vigyük túlzásba.

– Látod?

– Mit?

– Ezért nem mondtam el.

Józsi bácsi rám nézett.

– A fia idejött egy vasárnap. Aztán a következőn is. Én nem kértem.

– Nem is engedte volna – mondta a fiam.

– Valószínűleg nem.

– Ezért nem kérdeztem.

Hazafelé a buszon sokáig nem szóltam.

Aztán megkérdeztem:

– Apád tudhat róla?

– Ha visszaadom a szemüvegét.

– Nem kell.

– Tessék?

– Van neki másik három.

A következő vasárnap három óra előtt tíz perccel a férjem már az előszobában állt.

A kezében egy szerszámosláda.

– Indulunk?

A fiam rám nézett.

– Elmondtad neki?

– Csak a szemüveget.

– És?

A férjem megvonta a vállát.

– Gondoltam, ha már használja a szemüvegemet, legalább megjavítom neki azt a ferde polcot.

Azóta vasárnaponként néha négyen ülünk Józsi bácsi konyhájában.

De nem mindig.

Van, hogy a fiam egyedül megy.

Mert ezt soha nem akartuk elvenni tőle.

A múlt héten Józsi bácsi felhívott.

– Mondani akarok valamit a fiáról.

Összeszorult a gyomrom.

– Baj van?

– Nagy.

– Mi történt?

– Már megint megvert sakkban.

Nevettem.

Aztán elcsendesedett.

– Tudja, mi volt a legjobb dolog, amit hozott nekem?

Ránéztem a barna takaróra.

A rádióra.

A lámpára.

– Melyik?

– Egyiket sem.

– Hanem?

– A vasárnap délutánjait.

Azóta sokszor eszembe jut ez a mondat.

Mert olyan könnyű azt hinni, hogy ahhoz, hogy valakinek sokat adjunk, valami nagy dolgot kell tennünk.

Pedig néha egyetlen dologból van a legnagyobb hiány.

Abból, hogy valaki becsöngessen.

És amikor kinyílik az ajtó, azt mondja:

– Na, kezdhetjük a partit?