A kollégám három éven át minden pénteken eldugta előlem a kávésbögrémet. Az utolsó munkanapján tudtam meg, miért.
Három éve dolgoztam ugyanabban az irodában, amikor felvették mellénk Zolit.
Zoli az a fajta ember volt, akit már reggel nyolckor túl soknak érez az ember.
Fütyörészve érkezett.
Mindenkitől megkérdezte:
– Na, túléljük a mai napot?
Aztán választ sem várva leült.
Én ezzel szemben reggelente nem szerettem beszélni.
Kávé előtt különösen nem.
Volt egy hatalmas fehér bögrém, amire az volt írva:
„NE SZÓLJ HOZZÁM!”
Zoli ezt természetesen kihívásnak tekintette.
Egy péntek reggel azonban eltűnt a bögrém.
Kerestem a konyhában.
Semmi.
A mosogatóban.
Semmi.
Benéztem még a hűtőbe is, bár fogalmam sincs, miért.
Zoli közben ártatlan arccal dolgozott.
– Nem láttad a bögrémet?
– Melyiket?
– Egy bögrém van.
– Akkor könnyű lesz felismerni.
Tíz perccel később megtaláltam a fénymásoló mellett.
A következő pénteken a tárgyalóban volt.
Utána a recepciós pult alatt.
Majd egy üres irattartó dobozban.
Egyszer pedig a főnökünk asztalán.
– Zoli!
– Tessék?
– Te dugdosod a bögrémet?
Rám nézett.
– Miből gondolod?
– Abból, hogy rajtad kívül itt mindenki normális.
– Ez elég gyenge bizonyíték.
Így ment ez három éven keresztül.
Csak péntekenként.
A bögrém eltűnt.
Én kerestem.
Zoli pedig látványosan semmiről sem tudott.
Egy idő után már az egész iroda beszállt.
– Nézted a nyomtató alatt?
– A növény mögött?
– Zoli fiókjában?
Zoli ilyenkor mindig felháborodott.
– Kikérem magamnak! Én komoly ember vagyok!
Senki nem hitte el.
Aztán egy hétfő reggel Zoli bejelentette, hogy felmondott.
Kapott egy jobb állást.
Péntek lesz az utolsó napja.
– Végre – mondtam. – Legalább visszakapom a bögrémet.
– Ebben ne legyél olyan biztos.
Eljött a péntek.
Reggel beértem.
A bögrém természetesen nem volt a helyén.
– Utoljára még muszáj volt? – kérdeztem.
Zoli vigyorgott.
– Keresd meg!
– Nem.
– Mi az, hogy nem?
– Három éve bohócot csinálsz belőlem minden pénteken. Ma nélküle iszom a kávét.
Zoli erre először nem nevetett.
– Keresd meg.
Volt valami furcsa a hangjában.
Végül felálltam.
Megnéztem a konyhát.
Semmi.
A tárgyalót.
Semmi.
A recepciót.
Semmi.
Már majdnem feladtam, amikor az egyik kollégám odaszólt:
– A régi irattárban jártál?
Bementem.
A bögrém ott állt egy doboz tetején.
Mellette egy boríték.
Rajta a nevem.
Kinyitottam.
Egy fénykép volt benne.
Az egész csapat állt rajta.
Én középen.
A kezemben a fehér bögrével.
A kép három évvel korábban készült.
A hátuljára Zoli írt valamit:
„Az első pénteken azért dugtam el, mert egész héten egyedül ebédeltél, és senkihez nem szóltál.”
Megfordítottam a következő képet.
Azon már hárman kerestük a bögrét.
A következőn öten.
A következőn az egész iroda röhögött.
Minden évből volt néhány fotó.
Az utolsó alatt csak ennyi állt:
„Aztán rájöttem, hogy amíg keresed, beszélgetsz velünk.”
Visszamentem az irodába.
Zoli az asztalánál ült.
– Te idióta.
– Megtaláltad?
– Meg.
– A bögrét?
– Azt is.
Nevetett.
– Akkor működött.
– Mi működött?
Zoli körbemutatott.
– Amikor idejöttem, te három napig úgy dolgoztál mellettem, hogy szerintem azt sem tudtad, hogy hívnak.
– Tudtam.
– Minek hívtak?
Hallgattam.
Az iroda felröhögött.
Zoli felállt.
– Na látod.
Aznap délután elbúcsúztunk tőle.
Hétfő reggel pedig beértem dolgozni.
Letettem a táskámat.
Leültem.
Ránéztem a bögrémre.
Aztán fogtam…
és eldugtam az új kolléga székének háttámlája mögé.
Tíz perccel később meghallottam:
– Elnézést… nem látta valaki a bögrémet?
Felálltam.
– Milyen?
– Kék.
– Akkor könnyű lesz felismerni.
A régi kollégák egyszerre kezdtek nevetni.
Az új fiú értetlenül nézett ránk.
Én pedig akkor értettem meg igazán, mit hagyott rám Zoli.
Nem egy hülye pénteki szokást.
Hanem egy nagyon egyszerű módszert arra, hogy az új embernek ne kelljen hónapokig idegennek éreznie magát.
Mert néha egy közösség nem attól lesz közösség, hogy ugyanazon a helyen dolgozunk.
Hanem attól, hogy egyszer valaki ad egy okot arra, hogy végre szóba álljunk egymással.
Még akkor is, ha ehhez előbb el kell dugni egy bögrét.
