Tizenkét éve lakom ugyanabban a társasházban.
És majdnem ugyanennyi ideje lakott velem szemben Lajos bácsi.
Nem voltunk barátok.
Legalábbis én sokáig azt hittem.
Ő hetvenvalahány éves lehetett, amikor megismertem. Mindig ugyanabban a barna kabátban járt, télen sapkában, nyáron pedig egy kifakult kék ingben.
Keveset beszélt.
Ha reggel találkoztunk:
– Jó reggelt!
– Magának is.
Ha este:
– Jó estét!
– Jó estét.
Nagyjából ennyiből állt a kapcsolatunk.
Volt azonban egy furcsa szokása.
Minden reggel megfordította a lábtörlőmet.
Nem fejjel lefelé.
Egyszerűen elfordította úgy, hogy a „WELCOME” felirat ne az ajtóm felé, hanem kifelé nézzen.
Eleinte azt hittem, véletlen.
Visszafordítottam.
Másnap megint fordítva állt.
Megint helyreraktam.
Harmadnap ugyanez.
Egy idő után már bosszantott.
Egyik reggel éppen rajtakaptam.
Kiléptem az ajtón, ő pedig lehajolt a lábtörlőmhöz.
– Lajos bácsi!
Felnézett.
– Tessék?
– Miért forgatja állandóan a lábtörlőmet?
Lenézett rá.
– Rosszul áll.
– Nem áll rosszul.
– De.
– A feliratnak befelé kell néznie.
– Szerintem meg kifelé.
– De ez az én lábtörlőm.
Erre elmosolyodott.
– Akkor fordítsa vissza.
És besétált a lakásába.
Visszafordítottam.
Másnap reggel megint kifelé nézett.
Egy idő után feladtam.
Ez lett a mi néma játékunk.
Ő megfordította.
Én vissza.
Ő megfordította.
Én vissza.
Évek teltek el így.
Közben munkahelyet váltottam.
Elváltam.
A lányom elköltözött otthonról.
Volt, hogy hetekig késő este értem haza, máskor hajnalban indultam.
De reggelente a lábtörlő szinte mindig fordítva állt.
Egyszer még egy újat is vettem.
Semlegeset.
Felirat nélkül.
Gondoltam, most aztán vége.
Másnap reggel az is fordítva állt.
Bekopogtam hozzá.
– Ezen nincs is felirat!
Lajos bácsi kinézett az ajtón.
– Tudom.
– Akkor honnan tudja, hogy fordítva van?
Ránézett a lábtörlőre.
– Én tudom.
Becsukta az ajtót.
Majdnem felnevettem.
Teljesen reménytelen volt.
Aztán tegnap reggel kiléptem a lakásból.
Lenéztem.
A lábtörlő ugyanúgy állt, ahogy előző este hagytam.
Nem tulajdonítottam neki jelentőséget.
Talán Lajos bácsi tovább aludt.
Délután, amikor hazaértem, még mindig ugyanúgy állt.
Este is.
Másnap reggel is.
Akkor már furcsa érzésem támadt.
Bekopogtam hozzá.
Semmi.
Még egyszer.
– Lajos bácsi?
Csend.
Már a közös képviselőt akartam hívni, amikor kinyílt a lift ajtaja.
Lajos bácsi lánya lépett ki belőle.
Ismertem látásból.
Egy táskát cipelt, és amikor meglátott, rögtön tudtam, hogy valami történt.
– Apukám kórházban van – mondta.
– Mi történt?
– Elesett. Szerencsére nincs nagy baj, de pár napig bent tartják.
Megkönnyebbültem.
Aztán valamiért kibukott belőlem:
– Akkor ezért nem fordította meg a lábtörlőmet.
A nő rám nézett.
– Tessék?
Elnevettem magam.
– Semmi. Van ez a buta szokása. Tizenkét éve minden reggel megfordítja.
A nő arcáról eltűnt a mosoly.
– A lábtörlőjét?
– Igen.
– Minden reggel?
– Szinte.
Sokáig csak nézett rám.
Aztán letette a táskáját.
– Maga nem tudja?
– Mit?
– Hogy miért csinálja?
Megráztam a fejem.
A nő a lábtörlőre nézett.
– Anyukám halála után apu hónapokig alig mozdult ki a lakásból. Én akkor külföldön dolgoztam. Mindennap felhívtam, de mindig azt mondta, hogy jól van.
Hallgattam.
– Aztán egyszer rosszul lett. Két napig feküdt odabent, mire valaki észrevette.
– Jézusom.
– Utána megígértette velem, hogy soha többé nem fordulhat elő ilyesmi.
Nem értettem.
– De ennek mi köze az én lábtörlőmhöz?
A nő halványan elmosolyodott.
– Amikor maga ideköltözött, apu egyszer azt mondta nekem: „A szemben lakó nő mindig hajnalban indul dolgozni. Ha reggel visszafordítja a lábtörlőt, tudom, hogy rendben van.”
Megdermedtem.
– Tessék?
– Ez volt az ő módszere.
Lenéztem a lábtörlőre.
Hirtelen eszembe jutott az a rengeteg reggel.
Amikor mérgesen visszarúgtam a helyére.
Amikor sietve megigazítottam.
Amikor azt gondoltam, az öregnek egyszerűen nincs jobb dolga.
– Tehát ő…
– Minden reggel ellenőrizte, hogy maga kijött-e a lakásból.
– Tizenkét éven keresztül?
A nő bólintott.
– Azt mondta, egy embernek elég egyszer két napig egyedül feküdnie a földön ahhoz, hogy utána észrevegye, ha valaki más túl sokáig nem nyit ajtót.
Nem tudtam megszólalni.
Aznap este sokáig néztem azt az átkozott lábtörlőt.
Tizenkét éven át azt hittem, egy idős ember bosszantó szokása.
Közben minden egyes reggel ugyanazt kérdezte tőlem anélkül, hogy valaha kimondta volna:
„Jól vagy?”
Másnap munka előtt megfordítottam a lábtörlőt.
De most először nem fordítottam vissza.
Kifelé nézett.
Úgy hagytam.
Munka után vettem egy újat.
Nem volt rajta WELCOME.
Nem volt rajta minta sem.
Csak egyetlen mondatot kértem rá.
Amikor három nappal később Lajos bácsi hazajött a kórházból, már az feküdt az ajtóm előtt.
Sokáig állt fölötte.
Aztán bekopogott.
Kinyitottam.
Nem szólt semmit.
Csak lefelé mutatott.
A lábtörlőn ez állt:
„Jól vagyok. Maga is vigyázzon magára.”
Lajos bácsi elolvasta.
Aztán rám nézett.
– Rosszul áll.
– Tudom.
– Megfordítsam?
Elmosolyodtam.
– Holnap reggel.
Bólintott.
– Rendben.
Másnap fél hétkor, amikor kiléptem az ajtón, a lábtörlő már fordítva állt.
Most először nem bosszantott.
Csak visszafordítottam.
Hogy tudja:
felkeltem.
Elindultam.
És minden rendben van.
Mert néha évekig élünk valaki mellett úgy, hogy fogalmunk sincs róla, hány apró módon vigyáz ránk.
És néha egy elfordított lábtörlő többet jelent, mint százszor kimondani:
„Ha baj van, itt vagyok.”
