Szombat reggel csak krumpliért ugrottam ki a piacra.

Már a bejáratnál megállított egy néni, hogy fiam, megmondanám-e, merre van a savanyúságos.
Én, mint aki harminc éve a piac térképével alszik, magabiztosan mutattam balra.
Ő elment jobbra.
Ebből már sejthettem volna, hogy ma nem én leszek a logisztika királya.

Bementem, nézelődtem, próbáltam a krumplis standot megcélozni, amikor az egyik zöldséges rám szólt:
– Fiatalember, egy pillanatra megfogná ezt az asztalt? Megbillen a lába, hozok alá valamit.
Na most erre mit mond az ember?
Azt, hogy persze.
Mert a piacon kétféle ember van: aki segít, meg aki utána egész délelőtt bűntudatosan vesz retket.

Ott álltam az asztal sarkánál, fogtam, ahogy kérte.
A zöldséges eltűnt a háttérben.
Vártam.
Teltek a másodpercek.
Aztán odajött egy néni, rám nézett, meg a hagymákra, és megkérdezte:
– Mennyi a vörös?
Mondtam neki, hogy én ezt csak fogom.
Erre azt felelte:
– Jól van, de mennyi?

Ilyenkor az embernek két választása van: vagy bevallja, hogy semmit nem tud, vagy rögtönöz.
Én rögtönöztem.
Azt mondtam:
– Attól függ, melyiket tetszik vinni, mert ezek között vannak komolyabb darabok is.

A néni végignézett a hagymákon, mint valami borválogatáson, aztán bólintott.
– Akkor ebből kérek egy kilót.
Na, itt éreztem először, hogy baj lesz.

Mivel a zöldséges még mindig nem jött vissza, elkezdtem mérni.
Olyan mozdulatokkal, mintha egész életemben ezt csináltam volna, pedig a mérlegre is úgy néztem, mint kezdő pilóta a műszerfalra.
Szerintem sikerült egy kiló helyett valami másfél és négy között adnom, de a néni elégedetten fizetett, úgyhogy szakmailag nem láttam okot a beavatkozásra.

Ezután beindult a dolog.

Egy bácsi petrezselymet kért.
Egy másik paradicsomot válogatott, de közben nekem panaszkodott a veje lustaságáról.
Valaki alkudni próbált a paprikára, és azon kaptam magam, hogy teljes természetességgel mondom neki:
– Nézze, én is emberből vagyok.
Azt se tudom, miért ezt mondtam, de működött, mert rögtön abbahagyta.

Kezdtem belejönni.
Már volt tartásom.
Kicsit előrehajoltam, komoly fejet vágtam, néha megkopogtattam egy dinnyét, teljesen feleslegesen, csak hogy lássák, itt szakértelem zajlik.
Az egyik vevő meg is kérdezte:
– Maga mióta van itt?
Ránéztem, és azt mondtam:
– Lélekben régóta.

Na, erre még én is meglepődtem.

Körülbelül tíz perce árulhattam, amikor végre visszajött a zöldséges egy féltéglával a kezében.
Megállt.
Rám nézett.
A sorra nézett.
Aztán a pénzre a rekesz tetején.
És olyan csend lett köztünk, mint amikor két ember egyszerre jön rá, hogy valami egészen abszurd történt.

– Maga… árul? – kérdezte.
Mondtam neki:
– Nem szándékosan, csak így alakult.
Ránézett a vevőkre, aztán rám, és teljes nyugalommal megszólalt:
– Akkor maradjon már még öt percet, mert ilyen forgalmam egész héten nem volt.

És ez volt az a pont, ahol már nem tudtam eldönteni, hogy megsértődjek-e vagy számlát kérjek.

Végül maradtam még egy kicsit.
Nem sokat, csak amíg eladott két csomó kaprot meg három kiló krumplit az ember, aki eredetileg maga is krumpliért jött.
Mikor elindultam haza, a zöldséges a kezembe nyomott egy csokor petrezselymet, és azt mondta:
– Ez a jutalék.
Megköszöntem, és büszkén hazavittem.