Reggel 6:00.
Megszólal az ébresztő.
Katonásan kipattanok az ágyból,
az ágy meg visszapattan, hogy „na persze, hova ilyen határozottan?”
De nálam rend van.
Fegyelem van.
Terv van.
Csak a testem nem kapta meg időben a parancsot.
Elindulok a fürdő felé olyan elszántan,
mintha legalábbis hadművelet kezdődne,
közben a bal szemem még alszik,
a jobb meg próbál jelentést írni a helyzetről.
Felöltözöm katonás precizitással.
A póló jön, a nadrág jön,
a zokni pedig olyan szögben áll,
hogy arra még a matektanár is tisztelegne.
A konyhában már komolyabb a helyzet.
Ott dől el minden.
Kávé előtt még csak civil vagyok gondolatban,
kávé után viszont már belső vezényszóra működöm.
Az első korty után egyenesebb lesz a hátam,
a második után már stratégiai terveim vannak a napra,
a harmadik után pedig úgy nézek a mosatlanra,
mint egy különleges küldetésre, amit egyszer majd végrehajtok.
Nálunk a rend nem játék.
A papucs vigyázzban áll az ajtónál,
a szék csak engedéllyel nyikoroghat,
és még a takaró is szabályosan hajtogatva várja a következő bevetést.
A hűtő előtt is megvan a fegyelem.
Kinyitom, felmérem a készleteket,
bólogatok komolyan,
majd becsukom, mintha mindent pontosan kézben tartanék.
Az ember azt hinné,
hogy a katonás élet a kemény lépésekről szól.
Pedig nem.
Hanem arról, hogy hétfő reggel is úgy teszel,
mintha teljesen önként keltél volna fel,
és nem egy croissant meg két szabadnap lenne a valódi parancsnokod.
De a lényeg egyértelmű:
tartás van,
fegyelem van,
humorérzék van,
és ha kell, olyan határozottan ülök vissza a kanapéra,
mintha az is a napi kiképzés része lenne.
