Két spórolós haver a templomban
Két barát fogad vasárnap reggel:
– Figyelj, ma templomi adománygyűjtés lesz.
Fogadjunk, ki ússza meg olcsóbban!
– Áll az alku. De legyen komoly: aki többet ad, az állja a másik kávéját egy hétig!
Beülnek az első sor szélére, nehogy valaki nagyon figyelje őket.
Az egyik már előre kikészít pár aprót a zsebébe, külön kupacban: „vészhelyzet esetére”.
A másik meg magabiztosan mosolyog, mintha neki lenne egy titkos taktikája.
Eljön a gyűjtés. A persely közeledik.
A templomban mindenki olyan ájtatosan néz, mintha minimum a sorsuk múlna azon a pár érmén.
Az első haver, amikor a persely odaér, nagy komolyan belenyúl a zsebébe, és villámgyorsan bedob egy aprót. Alig hallatszik. Kicsit kihúzza magát, mintha most hőstettet hajtott volna végre.
A másik erre odasúgja:
– Szép, szép… de ezt most elrontottad.
– Miért? Bedobtam! – suttogja az első.
– Igen, de túl feltűnő volt. Figyelj és tanulj.
A persely már menne tovább, amikor a másik haver megszólal normál hangon, hogy még a körülöttük ülők is hallják:
– Elnézést, testvér, csak hogy pontos legyen… azt az aprót ketten adtuk.
Az első haver lefagy:
– Mi van?!
A másik mosolyog:
– Hát fogadtunk, nem? Én a közösségi szellemet adtam hozzá. Te meg az érmét. Ez így közös adomány.
A perselyvivő bólint egyet, megy tovább. Az első haver sziszegi:
– Te ezt nem gondolod komolyan…
– Dehogynem. Sőt, ha kérdezik, mondhatjuk, hogy “a fiúk” adták. Az még jobban hangzik.
Mise után kint az első haver morog:
– Jó, akkor döntetlen?
A másik:
– Nem. Te adtál pénzt. Én csak menedzseltem a narratívát. A kávét te állod.
