Három hete vettem észre először.
Este kitettem a kukát a kapu elé, ahogy mindig.
Másnap reggel pedig a kuka üres volt.
Ebben önmagában semmi különös nem lett volna.
Csakhogy a kukásautó csak másnap jött.
Először azt hittem, rosszul emlékszem.
A következő héten megint megtörtént.
Este fél tízkor kitettem a kukát.
Reggel hatkor kimentem.
Üres.
– Ez meg mi a fene?
Benéztem.
Semmi.
Még a zsák sem volt benne.
Aznap délután becsöngettem a szemben lakó Éva nénihez.
Ő az utca híradója.
Ha valaki új függönyt vesz, Éva néni előbb tudja, mint az, aki felszereli.
– Nem látott tegnap este valakit a kukám körül?
– De.
– Kit?
Rám nézett.
– A saját szomszédodat.
– Melyiket?
– A Marit.
Mari néni hatvannyolc éves volt, és közvetlenül mellettem lakott.
Tizenegy éve.
Soha semmi bajunk nem volt egymással.
Nyáron adott paradicsomot.
Én télen letakarítottam előtte a havat.
Erre most éjszakánként elviszi a szemetemet?
Nem szóltam neki.
Inkább vártam.
A következő kukásnap előtti este kitettem egy zsákot.
Aztán lekapcsoltam a villanyt, és odaálltam az ablakhoz.
21:47.
Semmi.
22:03.
Semmi.
22:11-kor kinyílt Mari néni kapuja.
Kijött.
Körülnézett.
Átsétált hozzám.
Felemelte a kukám tetejét.
Kivette belőle a zsákot.
És hazavitte.
Csak álltam az ablakban.
– Na, ezt nem hiszem el.
Felvettem a papucsomat, és átmentem.
Csengettem.
Mari néni ajtót nyitott.
– Szia! Mi járatban ilyen későn?
– Szerintem azt maga pontosan tudja.
– Én?
– Hol van a szemeteszsákom?
Mari néni arca megváltozott.
– Milyen szemeteszsák?
– Amit két perce vitt be a házába.
Csend.
– Láttál?
– Mari néni, három méterre álltam az ablaktól.
Felsóhajtott.
– Gyere be.
Bementem.
A zsák ott állt a konyha közepén.
– Maga átnézi a szemetemet?
– Nem.
– Akkor mit csinál vele?
– Keresek valamit.
– A kukámban?
– Igen.
– Mit?
Mari néni nem válaszolt.
Csak lehajolt, kibontotta a zsákot, és elkezdte kipakolni.
Egy tejesdoboz.
Két műanyag palack.
Egy pizzásdoboz.
Egy összegyűrt reklámújság.
Aztán hirtelen felcsillant a szeme.
– Megvan!
Kihúzott valamit a zsákból.
Egy kis kartondarabot.
Ránéztem.
– Ezért lopja három hete a szemetemet?
– Nem lopom.
– Akkor minek nevezi?
Gondolkodott.
– Ideiglenes hulladékáthelyezésnek.
– És mi ez?
Megmutatta.
Egy teásdoboz oldala volt.
Rajta egy kis, kivágható kép egy virágról.
– Ezt kereste?
– Ezt.
– Miért?
Mari néni bement a nappaliba.
Követtem.
Az asztalon egy hatalmas kartonlap feküdt.
Tele apró képekkel.
Virágok.
Madarak.
Házak.
Kávéscsészék.
Kutyák.
Szívek.
Mind csomagolásokról kivágva.
– Ezt maga csinálja?
– Igen.
– De mi ez?
Mari néni leült.
– Egy kép.
– Azt látom. De kinek?
Ekkor elhallgatott.
Aztán rámutatott a karton közepére.
Ott egyetlen fénykép volt.
Egy idős férfi.
– Ő a férjem, Laci.
Lacit ismertem.
Két éve halt meg.
Mari néni folytatta.
– Negyvenhat évig minden évfordulónkon adott nekem valami apróságot.
– Virágot?
– Néha.
Elmosolyodott.
– Egyszer egy kenyérpirítót.
– Romantikus.
– Laci ilyen volt. Azt mondta, a rózsa három nap alatt elhervad, a pirítós viszont minden reggel kell.
Elnevettem magam.
– És ennek mi köze a kukámhoz?
Mari néni megmutatta a képet.
– Ezek mind olyan dolgok, amik hozzá kötnek.
Egy kávéscsésze.
Mert Laci minden reggel kávét főzött neki.
Egy bicikli.
Mert az első randijukra biciklivel mentek.
Egy kutya.
Mert harminc évig mindig volt kutyájuk.
Egy kis ház.
Mert együtt építették fel az otthonukat.
– Azt akarom, hogy az évfordulónkra elkészüljön.
Most már kicsit kellemetlenül éreztem magam.
– De miért pont az én szemetemből?
Mari néni vállat vont.
– Mert te veszed a legdrágább teát az utcában.
– Tessék?
– Annak a dobozán vannak a legszebb virágok.
Elnevettem magam.
– Akkor miért nem szólt?
– Mit mondtam volna? „Szia, megkaphatom a szemetedet?”
– Mondjuk.
– Hülyének néztél volna.
Ránéztem a konyhában szétszedett szemeteszsákomra.
– Így sokkal normálisabbnak tűnik.
Másnaptól kezdve nem dobáltam ki az érdekesebb csomagolásokat.
Félretettem őket.
Két hét múlva Mari néni elkészült a képpel.
Megmutatta.
Meglepően szép lett.
A közepén Laci fényképe.
Körülötte negyvenhat apró kép.
Minden házassági évükre egy.
– Na? – kérdezte.
– Szerintem Lacinak tetszene.
Mari néni sokáig nézte.
– Szerintem is.
Aztán elmosolyodott.
– Bár egy dolgot biztosan megkérdezne.
– Mit?
– Hogy mennyibe került.
Elnevettük magunkat.
Eltelt néhány nap.
Egy reggel kimentem a kukához.
A tetején egy kis papírzacskó volt.
Benne egy doboz tea.
Ugyanaz a drága fajta, amit mindig vettem.
Mellette egy cetli:
„Köszönöm a virágokat.”
Elmosolyodtam.
Aztán megfordítottam a dobozt.
Az egyik oldala hiányzott.
Átnéztem Mari nénihez.
Éppen az ablakban állt.
– Mari néni!
Kinyitotta az ablakot.
– Tessék?
Felmutattam a teásdobozt.
– Ebből már kivágta a virágot?!
– Persze.
– De ezt nekem hozta!
– A tea a tiéd.
– És a doboz?
Mari néni becsukta az ablakot.
Aztán az üvegen keresztül még odakiabált:
– Ne legyél már telhetetlen!
