Szombat reggel csengettek, amikor a tűzhely mellett álltam egy kinyúlt, agyonmosott köntösben, és a palacsintákat fordítgattam.
A hajam mindenfelé meredezett, a szemem alatt a virrasztott éjszaka árnyékai ültek.
Sasja megint belázasodott, én pedig hajnali négyig őrködtem az ágya mellett.
– Ki lehet ez ilyen korán? – morogta Denis, fel sem nézve a telefonjából.
Hétvégén a férjem zöldséggé változott, aki ránő a kanapéra.
Benéztem a kitekintőn, és felsikoltottam.
A küszöbön a szüleim álltak utazótáskákkal.
– Anya, apa! Hiszen nem szóltatok előre!
– Meglepetést akartunk, – mosolygott anya, és szorosan átölelt.
– Rég nem láttuk egymást, hiányoztál!
Apa szótlanul homlokon csókolt, és bement a nappaliba.
Lázasan gondolkodtam, mi van a hűtőben ennivaló, és mennyire borzalmasan néz ki a lakás.
Gyerekjátékok hevertek mindenütt, az asztalon mosatlan edények hegye tornyosult, én pedig úgy festettem, mint egy kerti madárijesztő.
– Hol van az unokám? – kérdezte anya, körbenézve.
– Még alszik.
– Éjjel láza volt.
Anya tetőtől talpig végigmért, kritikusan.
A tekintetében döbbenet volt, aggodalommal keveredve.
Amikor egyetemre jártam, mindig büszke volt rá, milyen ápolt lánya van.
– Lizácska, – ismételgette mindig, – a tanulás jó dolog, de egy nőnek figyelnie kell magára.
– Soha ne felejtsd el ezt.
