Hat éve dolgozom ugyanabban a könyvelőirodában.
Nem különösebben izgalmas hely.
Ugyanazok az asztalok.
Ugyanaz a kávégép, amit legalább hetente egyszer meg kell ütni, hogy működjön.
És nagyjából ugyanazok az emberek.
Hat évvel ezelőtt azonban történt valami, amire azóta sem találtam magyarázatot.
Egy hétfő reggel egy boríték feküdt az asztalomon.
Nem volt rajta név.
Sem bélyeg.
Sem feladó.
Csak egy összehajtott papír volt benne.
Rá egyetlen mondatot írtak:
„Ma ne menj haza a megszokott útvonalon.”
Először azt hittem, valamelyik kollégám viccel.
– Ez ki volt?
Mindenki értetlenül nézett rám.
Megmutattam a papírt.
– Nagyon vicces.
Senki nem jelentkezett.
Aznap délután azért csak motoszkált bennem a mondat.
Hazafelé kerültem két utcát.
Másnap reggel az egyik kollégám megkérdezte:
– Te nem arra szoktál hazamenni, amerre tegnap az a nagy csőtörés volt?
Ránéztem.
– Milyen csőtörés?
– Lezárták az egész utcát. Órákig állt a forgalom.
Véletlen, gondoltam.
Egy hónappal később, az első hétfőn megint ott volt egy boríték.
Ugyanolyan.
Ezúttal ez állt benne:
„Hívd fel édesapádat ma délután.”
Nevettem.
Apámat egyébként is rendszeresen hívtam.
Aznap rengeteg munkám volt.
Majdnem megfeledkeztem róla.
Este hét körül megláttam a cetlit az asztalon.
Felhívtam.
– Szia, apa! Mi újság?
Sokáig hallgatott.
Aztán azt mondta:
– Éppen rád gondoltam.
Aznap beszélgettünk majdnem egy órát.
Semmi különös nem történt.
Mégis jólesett.
A következő hónapban újabb boríték érkezett.
„Vigyél magaddal esernyőt.”
Egész nap sütött a nap.
A kollégáim már nevettek rajtam, amikor induláskor elővettem az esernyőt.
Negyven perccel később olyan zivatar tört ki, hogy még az utcák is úsztak.
Ekkor kezdett igazán érdekelni a dolog.
Ki csinálja ezt?
És honnan tudja?
Figyeltem a kollégáimat.
Egyszer korábban érkeztem.
Máskor szándékosan később.
A boríték mindig ott volt.
Hónapról hónapra.
Néha egészen jelentéktelen dolgok álltak benne.
„Ma ebédelj rendesen.”
„Ne halaszd el azt a telefont.”
„Vidd el az autót a szerelőhöz.”
Egyszer ez:
„Menj be a pékségbe hazafelé.”
Na, ezen már felnevettem.
– Most már a vacsorámat is ő intézi?
Hazafelé mégis bementem.
A sorban előttem egy régi iskolatársam állt, akit húsz éve nem láttam.
Újra kapcsolatba kerültünk.
Azóta is jó barátok vagyunk.
De voltak olyan hónapok is, amikor semmi különös nem történt.
Megfogadtam a cetli tanácsát, és kész.
Évek teltek el.
A boríték pedig minden hónap első hétfőjén megérkezett.
Aztán három hónappal ezelőtt elmaradt.
Meglepően rosszul esett.
A következő hónapban sem kaptam semmit.
A harmadikban sem.
Tegnap reggel azonban ismét boríték feküdt az asztalomon.
Majdnem ugyanúgy nézett ki, mint a régi.
Csakhogy most rá volt írva a nevem.
Kinyitottam.
Egy hosszabb levél volt benne.
**„Kedves Anna!
Ideje elmondanom valamit.”**
Leültem.
Olvasni kezdtem.
„Hat évvel ezelőtt az első munkanapodon sírva ültél a lépcsőházban.”
Megálltam.
Emlékeztem arra a napra.
Az előző munkahelyem megszűnt.
Édesanyám néhány hónappal korábban halt meg.
Az új állástól rettegtem.
Azt hittem, senki nem látott.
Tovább olvastam.
**„Én láttalak.
Aznap megkérdeztem, segíthetek-e.”**
És akkor eszembe jutott.
Egy idős férfi.
A földszinti kis portásfülkéből.
Sándor bácsi.
Mindössze néhány hónapig dolgozott nálunk.
Aztán nyugdíjba ment.
Alig beszéltünk.
A levél folytatódott.
**„Azt mondtad, nem kell segítség. Csak mostanában úgy érzed, minden rosszkor történik veled.
Arra gondoltam, talán néha elég lenne egy apró dolog, ami miatt úgy érzed, valaki egy kicsit melletted áll.”**
Összeszorult a torkom.
**„Nem láttam a jövőt, Anna.
A csőtörésről azért tudtam, mert a fiam a vízműveknél dolgozott.”**
Elnevettem magam.
**„Az esőt a meteorológia mondta.
Az autód pedig olyan hangot adott a parkolóban, hogy azt szerintem három utcával arrébb is hallották.”**
Már a könnyeimet töröltem.
Aztán jött a pékség.
„Pétert, a régi iskolatársadat én ismertem fel egy fényképről, ami az asztalodon volt. Tudtam, hogy hétfőnként abban a pékségben vásárol.”
Hat év rejtélye omlott össze előttem körülbelül két perc alatt.
Nem volt benne semmi természetfeletti.
Csak egy idős ember, aki odafigyelt.
De egy dolgot még mindig nem értettem.
Sándor bácsi évek óta nem dolgozott nálunk.
A levél végén erre is választ kaptam.
**„Amikor nyugdíjba mentem, megkértem Évát a recepción, hogy havonta tegye az asztalodra azokat a borítékokat, amelyeket előre megírtam.
Ötvenkettőt hagytam nála.
A többit később postáztam.”**
A legutolsó sor előtt hosszú üres rész következett.
Aztán ez állt ott:
„Most már azért nem küldök többet, mert szerintem nincs rájuk szükséged.”
Alatta még egy mondat:
„Ha mégis hiányoznának, írj te egyet valakinek.”
Aznap délután megkerestem Évát.
– Sándor bácsi él még?
Elmosolyodott.
– Persze. Nyolcvankettő. És még mindig mindenbe beleüti az orrát.
Megszereztem a címét.
Munka után vettem egy borítékot.
Sokáig gondolkodtam, mit írjak bele.
Végül csak ennyit:
„Holnap délután legyen otthon. Valaki szeretné meghívni egy kávéra.”
Másnap becsöngettem hozzá.
Amikor ajtót nyitott, először nem ismert meg.
Aztán meglátta a kezemben a borítékot.
Elnevette magát.
– Na ne.
– De.
– Hat év kellett hozzá?
– Kicsit lassan kapcsolok.
Leültünk kávézni.
Mielőtt eljöttem, megkérdeztem:
– Sándor bácsi, tényleg azt hitte, hogy ezek a kis cetlik segítenek majd?
Megvonta a vállát.
– Nem.
– Akkor miért csinálta?
– Mert amikor az embernek rossz időszaka van, minden rosszat bizonyítéknak vesz arra, hogy ellene van a világ.
Elhallgatott.
Aztán hozzátette:
– Gondoltam, adok magának néhány bizonyítékot az ellenkezőjére.
Ma reggel bementem dolgozni.
Az új gyakornokunk már az asztalánál ült.
Huszonkét éves.
Első hete nálunk.
Láttam rajta, hogy ideges.
Minden kérdésért háromszor elnézést kér.
Ebédidőben kiment.
Én pedig elővettem egy borítékot.
Nem írtam rá nevet.
Csak egyetlen mondatot tettem bele:
„Jól csinálod. Az első héten mindenki elveszettnek érzi magát.”
Aztán letettem az asztalára.
Most már értem Sándor bácsit.
Nem kell ismernünk a jövőt ahhoz, hogy valakinek jobb napot adjunk.
Néha elég, ha egy kicsit jobban figyelünk egymásra.
Mert lehet, hogy számunkra csak egy apró gesztus.
Valaki másnak viszont éppen az a bizonyíték, amire aznap szüksége volt: nincs egyedül.
