
A férjem azt mondta, egyedül is simán bevásárol – amikor megláttam, mit hozott haza, öt percig nem tudtam megszólalni
Tizenhárom éve vagyunk házasok, de egészen múlt szombatig abban a hitben éltem, hogy a férjem képes önállóan bevásárolni.
Mentségemre szóljon: ritkán engedtem egyedül.
Szombat reggel írtam neki egy listát.
Nem volt hosszú.
Kenyér, tej, tojás, sajt, paradicsom, mosogatószer és vécépapír.
Mielőtt elindult, háromszor megkérdezte:
– Kell még valami?
– Nem.
– Biztos?
– Biztos.
– Akkor ne telefonálj utánam, hogy ezt meg azt még hozzak!
Megígértem.
Negyven perc múlva csörgött a telefonom.
Ő hívott.
– Milyen tejet?
– Amilyet mindig veszünk.
– Itt legalább harmincféle van.
– A kék dobozosat.
Csend.
– Mindegyiken van kék.
Végül lefényképezte a teljes hűtőpultot.
Bekarikáztam neki a megfelelőt.
Tíz perc múlva újra hívott.
– Hány tojás kell?
– Tíz.
– Hat, tíz, tizenkettő vagy harminc van.
– Akkor a tízes.
– Jó, csak ellenőriztem.
Újabb tíz perc.
Megint csörgött.
– A paradicsomnál baj van.
– Milyen baj?
– Többféle van.
– Vegyél sima paradicsomot.
– Melyik a sima?
– Ami úgy néz ki, mint egy paradicsom.
Erre megsértődött.
– Mind úgy néz ki.
– Akkor válassz egyet.
– Jó, de ha rosszat viszek, ne szólj semmit.
Ekkor már éreztem, hogy ebből még baj lesz.
Másfél óra múlva megérkezett.
Két hatalmas szatyorral.
Büszkén letette őket a konyha közepére.
– Na? Mondtam, hogy megoldom.
Elkezdtem kipakolni.
Kenyér.
Megvan.
Tej.
Megvan.
Tojás.
Megvan.
Sajt.
Megvan.
Paradicsom.
Három kiló koktélparadicsom.
– Miért vettél ennyit?
– Akciós volt.
– Ketten vagyunk.
– Most már paradicsomunk is van.
Folytattam.
Egy üveg csípős szósz.
Nem volt a listán.
Két zacskó chips.
Nem volt a listán.
Egy elemlámpa.
Végképp nem volt a listán.
– Elemlámpát miért vettél?
– Féláron volt.
– Van otthon négy.
– Most van öt.
A következő egy grillfogó volt.
– Ez mire kell?
– Nyáron grillezünk.
– November van.
– De nem örökké.
Ekkor már nem vitatkoztam.
A szatyor aljáról előkerült egy csavarhúzókészlet, két csomag zokni és egy óriási zacskó gumicukor.
– Ezek közül egyik sem volt a listán.
– Tudom.
– Akkor miért vetted meg őket?
Úgy nézett rám, mintha én nem érteném a bevásárlás lényegét.
– Mert megláttam őket.
Aztán kipakolta az utolsó dolgot.
Egy elektromos gofrisütőt.
Csak néztem.
– Gofrisütő?!
– Akciós volt.
– Soha életünkben nem sütöttünk gofrit!
– Pont azért, mert eddig nem volt gofrisütőnk.
Erre már nem tudtam mit mondani.
Elkezdtem visszapakolni a dolgokat, amikor hirtelen feltűnt valami.
– Hol a vécépapír?
Megdermedt.
Ránézett a listára.
Aztán rám.
– A francba.
– És a mosogatószer?
Újra megnézte a listát.
– Azt is elfelejtettem.
– Tehát a hét dologból, amiért elküldtelek, kettőt nem hoztál el, viszont vettél gofrisütőt, elemlámpát, grillfogót és csavarhúzót?
Bólintott.
– Ha így mondod, tényleg hülyén hangzik.
Másnap reggel arra ébredtem, hogy valami elképesztő illat jön a konyhából.
Kimentem.
A férjem ott állt kötényben.
Az asztalon egy hatalmas adag frissen sült gofri.
Büszkén rám nézett.
– Na? Még mindig felesleges volt?
Leültem, megkóstoltam egyet.
Tényleg nagyon finom volt.
– Jó. A gofrisütő maradhat.
Elmosolyodott.
– Tudtam.
– Viszont ma visszamész vécépapírért.
A mosoly eltűnt az arcáról.
– Írsz róla listát?
Azóta inkább együtt járunk bevásárolni.
A gofrisütőt pedig megtartottuk.
A grillfogóról továbbra sem tudom, miért van kettő.
Jogi záradék: A történet humoros fikció. Szereplői és eseményei kitaláltak; bármilyen hasonlóság valós személyekkel vagy eseményekkel kizárólag a véletlen műve.






























