A szomszéd minden reggel ellopta az újságomat – egy hétig figyeltem, mire rájöttem, mit csinál vele
Három hete minden reggel ugyanaz történt.
Kimentem a kapuhoz az újságért, és nem volt ott.
Eleinte a kézbesítőt hibáztattam.
Felhívtam az újságot.
– Jó napot, három napja nem kapom meg a lapot.
– Biztos benne? A kézbesítőnk szerint minden reggel bedobja.
– Akkor ezek szerint az újság megtanult járni.
A vonal másik végén csend lett.
Másnap korábban keltem.
Fél hétkor már a konyhaablaknál álltam kávéval a kezemben.
6:42-kor megérkezett a kézbesítő.
Bedobta az újságot.
Na, gondoltam.
Most megvagy.
De nem ő volt a tettes.
Hat perccel később kinyílt a szomszéd kapuja.
Kilépett rajta Pista bácsi.
Hetvenhárom éves, nyugdíjas villanyszerelő, akinek saját bevallása szerint két hobbija van: a paradicsomtermesztés és mások dolga.
Körülnézett.
Aztán átsétált a kapumhoz.
Kivette az újságomat.
És hazavitte.
Majdnem kiköptem a kávét.
Tíz éve lakunk egymás mellett.
Ha kellett, megetette a macskámat.
Én locsoltam a paradicsomait, amikor kórházban volt.
Karácsonykor még bejglit is cseréltünk.
Erre most lopja az újságomat?
Kimentem.
– Pista bácsi!
Az öreg megtorpant.
Az újság ott volt a hóna alatt.
– Jó reggelt!
– Az ott véletlenül nem az én újságom?
Lenézett rá.
– Ez?
– Az.
– De.
Legalább nem tagadta.
– És miért van magánál?
Pista bácsi gondolkodott.
– Hosszú történet.
– Van időm.
– Nekem nincs.
Azzal bement a házába.
Ott maradtam a járdán.
Másnap ugyanez történt.
Most már kíváncsi voltam.
Nem szóltam.
Harmadnap sem.
Pénteken viszont követtem.
Pista bácsi elvette az újságomat, bement a garázsába, majd tíz perc múlva kijött.
Az újság már nem volt nála.
Helyette egy ollót vitt.
A helyzet egyre gyanúsabb lett.
Délután átmentem hozzá.
– Pista bácsi, beszélnünk kell.
– Az újságról?
– Az újságról.
– Holnap visszaadom.
– A mait?
– Nem.
– Akkor melyiket?
– Egyiket sem.
– Miért?
– Mert már szétvágtam.
Na, itt fogyott el a türelmem.
– Maga három hete minden reggel ellopja az újságomat, aztán szétvágja?!
– Igen.
– Miért?!
Az öreg felsóhajtott.
– Gyere.
Bevitt a garázsba.
A falon legalább ötven újságkivágás volt.
Mindegyiken ugyanaz szerepelt.
Egy nő.
Hol egy bolt megnyitóján.
Hol egy jótékonysági rendezvényen.
Hol egy helyi sporteseményen.
– Ki ez? – kérdeztem.
– Marika.
– Milyen Marika?
– A gimnáziumi szerelmem.
Elmosolyodtam.
– Pista bácsi, maga szerelmes?
– Ne beszélj hülyeségeket. Hetvenhárom éves vagyok.
– Attól még lehet.
– Lehetni lehet, csak térdem nincs már hozzá.
Kiderült, hogy Marika ötvenkét évvel korábban költözött el a városból.
Férjhez ment.
Pista bácsi is megnősült.
Élték az életüket.
Mindketten megözvegyültek.
Néhány hónapja pedig Marika visszaköltözött.
– És miért vágja ki róla a képeket?
– Kutatok.
– Mit?
– Hogy hova jár.
– Maga követi?
– Én nem követek senkit!
– Akkor ezt minek nevezi?
– Előkészítő munkának.
– És mi a terv?
Pista bácsi kihúzott egy papírt.
Egy táblázat volt.
Hétfő: piac.
Szerda: könyvtár.
Péntek: pékség.
– Maga táblázatot vezet Marikáról?!
– Nem róla. A lehetőségekről.
– Milyen lehetőségekről?
– Hogy véletlenül találkozzunk.
Alig bírtam ki nevetés nélkül.
– És három hét alatt sikerült?
– Négyszer.
– Beszéltek?
– Nem.
– Miért?
Pista bácsi lehajtotta a fejét.
– Mindig elbújtam.
– Hetvenhárom évesen?!
– Fiatalon is ezt csináltam.
– Akkor legalább következetes.
Másnap eldöntöttem, hogy segítek neki.
Felhívtam a könyvtárat.
Kiderült, hogy szombaton könyvvásárt tartanak.
Marika önkéntesként segít.
Délelőtt becsöngettem Pista bácsihoz.
– Öltözzön fel!
– Minek?
– Megyünk könyvet venni.
– Nekem van könyvem.
– Akkor vesz még egyet.
– Minek?
– Hogy legyen mit olvasnia, amikor Marika megint hazamegy, mert maga nem mer megszólalni.
Tíz perc múlva már az autóban ült.
A könyvtárban rögtön megláttuk Marikát.
Pista bácsi megmerevedett.
– Menjünk haza.
– Nem.
– Rosszul vagyok.
– Semmi baja.
– Fáj a mellkasom.
– Az előbb még a térde fájt.
– Vándorol.
Marika ekkor észrevett minket.
Elindult felénk.
Pista bácsi olyan fehér lett, mint a fal.
– Pista?
Az öreg nyelt egyet.
– Szervusz, Marika.
– Hát te?
– Könyvet veszek.
Marika végignézett rajta.
– Te?
– Miért, nem tudok olvasni?
– Ötven éve is azt mondtad, hogy az olvasás időpocsékolás.
– Megváltoztam.
– Mikor?
Pista bácsi rám nézett segítségért.
Én hátraléptem.
Oldja meg.
– Úgy… ötven év alatt.
Marika elnevette magát.
Aztán beszélgetni kezdtek.
Tíz perc múlva már rám sem figyeltek.
Hazamentem.
Másnap reggel kimentem az újságért.
Nem volt ott.
– Na ne!
Átmentem Pista bácsihoz.
Csengettem.
Semmi.
Megint csengettem.
Végül kinyílt az ajtó.
De nem Pista bácsi állt ott.
Marika volt.
– Jó reggelt!
Csak néztem.
– Pista bácsi itthon van?
– A konyhában.
– És az újságom?
Marika hátraszólt:
– Pista! A szomszéd az újságját keresi!
Bentről Pista bácsi hangja:
– Mondd neki, hogy mindjárt visszaadom!
– Pista bácsi!
Az öreg kijött.
Kezében az újságom.
– Ne haragudj.
– Már megint kivágott belőle valamit?
– Csak egy dolgot.
Átnyújtotta.
A helyi hírek oldalán egy apró fénykép helyén négyszögletes lyuk tátongott.
– Mi volt ott?
Pista bácsi vigyorgott.
– A tegnapi könyvvásár.
– És?
– Lefotóztak minket Marikával.
– Ezért kellett ellopnia az egész újságot?
– Nem.
– Akkor miért?
Pista bácsi közelebb hajolt.
– Mert Marika azt mondta, ha már három hétig gyűjtöttem róla a képeket, legalább egy közös is legyen köztük.
Marika a háttérből közbeszólt:
– Ne higgy neki!
– Miért?
– Azért vágta ki, mert azt mondta, azon a képen végre van haja.
Ránéztem Pista bácsira.
– De hát magának nincs haja.
Az öreg büszkén kihúzta magát.
– Nekem nincs.
Aztán felmutatta a kivágást.
– De a mögöttem álló bokornak van.
