A nagymamám szerint a világon kétféle ember létezik.
Aki tud spórolni.
És aki „mindenféle marhaságra elszórja a pénzt”.
Én természetesen a második csoportba tartozom.
Legalábbis szerinte.
Ha meglát rajtam egy új pulóvert, rögtön megkérdezi:
– A régi kigyulladt?
Ha rendelek egy pizzát:
– Liszt nincs otthon?
Ha pedig kávét veszek valahol:
– Vizet már nem adnak ingyen?
Ezen rendszeresen összeveszünk.
Pontosabban én vitatkozom.
Ő közben nyugodtan pucolja a krumplit.
Mivel egyedül él, hetente egyszer bevásárolok neki.
Mindig megkérdezem, mi kell.
A válasz általában:
– Semmi.
Ez nagymamául körülbelül tizenkét dolgot jelent.
Tej, kenyér, vaj, tojás, felvágott, gyümölcs, vécépapír, mosogatószer, és még néhány „ha már úgyis ott vagy” tétel.
Eleinte én fizettem.
Ebből óriási botrány lett.
– Nem vagyok én szegény!
– Nem mondtam, hogy az vagy.
– Akkor miért fizeted ki?
– Mert az unokád vagyok.
– Az nem betegség.
Végül kompromisszumot kötöttünk.
Ő adott pénzt a bevásárlásra.
Én pedig időnként titokban visszacsúsztattam valamennyit a konyhaasztalon álló cukortartó alá.
Nagymama azonban minden alkalommal megtalálta.
Másnapra ott volt nálam ugyanaz az összeg.
Egyszer a kabátzsebemben.
Máskor a táskámban.
Egyszer pedig egy üres gyógyszeres dobozban.
Felhívtam.
– Mama, ezt most komolyan?
– Mit?
– A pénzt.
– Milyen pénzt?
– Amit a gyógyszeres dobozba tettél.
– Én ugyan nem tettem oda semmit.
– Akkor valószínűleg kamatozik a C-vitamin.
– Látod? Mondtam, hogy hasznos.
Feladtam.
Aztán nyáron valami megváltozott.
Nagymama elkezdte elfogadni a pénzt.
Először csak ötezer forintot hagytam nála.
Nem adta vissza.
A következő héten megint.
Az is eltűnt.
Kicsit furcsálltam.
Megkérdeztem, nincs-e valami nagyobb kiadása.
– Nincs.
– Biztos?
– Biztos.
– Gyógyszer?
– Van.
– Számla?
– Befizetve.
– Akkor mire kell a pénz?
Rám nézett.
– Talán titkos életem van.
– Nyolcvankét évesen?
– Miért? Van rá korhatár?
Ezen elnevettük magunkat.
De azért kíváncsi maradtam.
Néhány nappal később korábban végeztem a munkával, és gondoltam, meglepem.
Nem telefonáltam előre.
Amikor odaértem, nem volt otthon.
A szomszéd néni a folyosón mondta:
– Most ment el a kis kocsijával.
Nagymamának van egy gurulós bevásárlókocsija.
Azt mondja, az a Mercedes-e.
Tíz perc múlva megláttam az utcán.
Mentem utána.
Nem azért, hogy kémkedjek.
Legalábbis ezt mondogattam magamnak.
Bement egy papírboltba.
Az üvegen keresztül láttam, hogy beszél az eladóval.
Aztán elővette a pénztárcáját.
Az eladó pedig egy hatalmas szatyrot adott neki.
Amikor kijött, ott álltam az ajtó előtt.
Nagymama rám nézett.
Én a szatyorra.
Ő megint rám.
– Te követsz engem?
– Te titkolózol előttem?
– Én kérdeztem előbb.
– Mi van a szatyorban?
– Kábítószer.
– Mama!
– Hát ha már kihallgatsz, legalább legyen érdekes.
Kivettem a kezéből a szatyrot.
Tele volt füzetekkel.
Ceruzákkal.
Radírokkal.
Filctollakkal.
Tolltartókkal.
Még két iskolatáska is volt benne.
– Ezek meg mik?
Nagymama hirtelen nem viccelődött tovább.
Elmondta, hogy néhány héttel korábban beszélgetett egy nővel a házból.
Három gyereket nevel egyedül.
Az iskolakezdés pedig most nagyon nehéz nekik.
– Gondoltam, veszek ezt-azt a gyerekeknek.
Ránéztem a két táskára.
– Ezt-azt?
– Akciós volt.
– Mama, ez rengeteg pénz.
– Tudom.
Akkor esett le.
– Az enyémből vetted?
Nagymama megsértődve nézett rám.
– Nem a tiédből.
– Hetek óta nálad hagyom.
– Amikor ideadtad, már az enyém volt.
Erre nem tudtam mit mondani.
Hazafelé én vittem a nagy szatyrot.
Nagymama tolta a Mercedesét.
A ház előtt megállított.
– Egyébként ne szokj rá.
– Mire?
– Hogy pénzt hagysz nálam.
– Miért?
– Mert borzasztó drága lett az iskolatáska.
Nevetni kezdtem.
Ő is.
Aztán átölelt.
– Nekem tényleg megvan mindenem – mondta halkan. – De attól még másnak lehet, hogy nincs.
Másnap elmentem hozzá.
Vittem egy dobozt.
– Mi ez? – kérdezte gyanakodva.
Kinyitotta.
Még két tolltartó, füzetek és egy rakás színes ceruza volt benne.
Nagymama végignézte.
– Mennyibe került?
– Semennyibe.
– Ne hazudj.
– Akciós volt.
Felnézett rám.
Pontosan tudta, kitől tanultam ezt a választ.
Elmosolyodott.
– Na jó. Ezt most nem adom vissza.
És tényleg nem adta.
Azóta is sokszor eszembe jut, mennyit magyarázott nekem a spórolásról.
Sokáig azt hittem, azért vigyáz annyira minden forintra, mert fél elkölteni.
Aznap értettem meg, hogy tévedtem.
Nagymama nem azért spórolt, hogy minél több pénze legyen.
Hanem hogy amikor egyszer valakinek szüksége lesz rá, legyen miből adnia.
Jogi záradék: A történet fikció, szereplői és eseményei kitaláltak. Bármilyen hasonlóság valós személyekkel vagy eseményekkel kizárólag a véletlen műve.
