A temetés után a család már indulni készült, amikor a sírásó odalépett hozzám, és megkérdezte:
– Maga tényleg nem tudja, kit temettünk el?
Megdermedtem.
Anyámat temettük.
Nyolcvankét éves volt. Az utolsó hónapokban már sokat betegeskedett, de még akkor is ő próbált vigasztalni minket.
Azt mondogatta:
– Ne csináljatok majd nagy felhajtást. Legyen néhány virág, aztán menjetek haza, és egyetek valami finomat.
Pontosan így tettünk.
A szertartás után mindenki lassan elindult a parkoló felé. Én maradtam utoljára.
Még egyszer visszanéztem a virágokkal borított sírra.
Ekkor szólított meg a sírásó.
Hatvan év körüli férfi lehetett. Levette a sapkáját, és furcsán nézett rám.
– Elnézést – mondtam. – Nem értem a kérdését.
– Ilona nénit temettük, igaz?
– Igen. Az édesanyám volt.
A férfi bólintott.
– Akkor tényleg nem tudja.
– Mit?
Körülnézett, aztán intett, hogy menjek vele.
A temető széléhez vezetett, egy kis szerszámos épülethez.
Az ajtó mellett állt egy kopott, zöld pad.
– Látja ezt?
– Igen.
– Az édesanyja miatt van itt.
Nem értettem.
A férfi leült a pad szélére.
– Tizenkét éve dolgozom ebben a temetőben. Az édesanyja minden vasárnap kijött a férjéhez.
Apám tizennégy éve halt meg.
Erről természetesen tudtam.
Anya mindig vitt neki virágot. Télen is.
– De nem csak hozzá jött – folytatta a férfi. – Mindig hozott magával egy termosz teát.
Elmosolyodott.
– Eleinte azt hittem, magának hozza. Aztán egyszer odanyomta a kezembe, hogy „Maga egész nap kint van ebben a hidegben. Legalább igyon valami meleget.”
Éreztem, hogy összeszorul a torkom.
Erről anya soha nem mesélt.
– Később már két bögrével hozott. Leültünk ide pár percre. Nem beszéltünk nagy dolgokról. Megkérdezte, hogy van a feleségem, hogy sikerült a fiam vizsgája… ilyenek.
A férfi végighúzta a kezét a pad háttámláján.
– Amikor a feleségem meghalt, egy ideig senkivel nem akartam beszélni. Az édesanyja akkor is kijött. Nem kérdezgetett. Csak leült mellém.
Hallgattam.
A sírásó felállt.
– Tavaly én akartam kidobni ezt a régi padot. Már majdnem szétesett. Másnap Ilona néni hozott festéket.
Akaratlanul is elmosolyodtam.
Ez nagyon anyára vallott.
Ha valamit meg lehetett javítani, szerinte bűn volt kidobni.
– Együtt festettük le – mondta a férfi. – Aztán azt mondta nekem: „Józsi, ezt a padot ne vigye innen. Valakinek mindig szüksége lesz rá.”
Ekkor értettem meg a kérdését.
Én az édesanyámat temettem el.
Ő viszont egy asszonyt, akinek volt egy olyan élete is, amelyről mi, a saját családja sem tudtunk mindent.
Egy asszonyt, aki vasárnaponként nemcsak a halott férjéhez vitt virágot, hanem vitt egy pohár forró teát annak is, aki egész nap mások halottairól gondoskodott.
Már indulni akartam, amikor Józsi utánam szólt:
– Várjon!
Bement a kis épületbe, majd egy termoszt hozott ki.
Ismertem.
Anyáé volt.
A piros, kopott termosz, amit legalább húsz éve használt.
– Ezt három hete itt hagyta – mondta. – Azt mondta, majd legközelebb elviszi.
Átvettem tőle.
– Tartsa meg – mondtam.
Józsi megrázta a fejét.
– Nem. Ez magának való.
Aztán egy pillanat múlva hozzátette:
– De a pad maradhat?
Ránéztem a zöld padra.
– Maradjon.
Hazafelé nem mentem rögtön haza.
Megálltam egy boltban, és vettem egy új termoszt.
A következő vasárnap visszamentem a temetőbe.
Józsi éppen a kavicsos utat gereblyézte.
Amikor meglátott, letette a szerszámot.
Felemeltem a termoszt.
– Kávé jó lesz? Én nem tudok olyan teát főzni, mint anya.
Józsi elnevette magát.
– Jó lesz.
Leültünk a zöld padra.
Aznap rengeteget mesélt anyáról.
Olyan történeteket hallottam, amelyeket addig soha.
Amikor két óra múlva felálltam, már nem azt éreztem, hogy azon a héten csak elveszítettem valakit.
Hanem azt is, hogy kaptam belőle vissza egy darabot.
Azóta minden hónap első vasárnapján kimegyek.
Viszek két poharat.
És a zöld pad még mindig ott áll.
Anyámnak igaza volt.
Valakinek mindig szüksége van rá.
A történet irodalmi alkotás, szereplői és eseményei kitaláltak. Bármilyen hasonlóság valós személyekkel vagy eseményekkel a véletlen műve.
