Húsz éve nem jártam abban a temetőben.
Nem azért, mert nem volt kit meglátogatnom.
Éppen ellenkezőleg.
Anyám ott nyugodott.
Harminckilenc éves voltam, amikor meghalt, és utána még évekig minden héten kimentem hozzá.
Vittem virágot, letöröltem a követ, néha pedig csak leültem mellé a padra.
Aztán elköltöztünk.
Először csak egy másik városba, később még messzebb.
Az évek pedig úgy teltek el, hogy mindig találtam valami kifogást.
Majd tavasszal.
Majd amikor szabadságon leszek.
Majd jövőre.
Múlt szombaton azonban dolgom akadt a régi városban.
Hazafelé menet megláttam a temető kapuját.
Félrehúzódtam az autóval.
Nem készültem rá.
Virág sem volt nálam.
Mégis bementem.
Anyám sírját meglepően könnyen megtaláltam.
A régi tuja már hatalmasra nőtt mellette, a padot pedig kicserélték.
De a sír…
A sír úgy nézett ki, mintha valaki rendszeresen gondozná.
Nem volt gazos.
A kő tiszta volt.
A vázában pedig friss virág állt.
Meglepődtem.
A testvérem külföldön él, más közeli rokonunk pedig már nincs a városban.
Arra gondoltam, talán a temető dolgozói tartják rendben.
Leültem pár percre.
– Ne haragudj, anya, hogy ilyen sokáig nem jöttem – mondtam halkan.
Furcsa volt újra kimondani.
Indulás előtt megigazítottam a virágokat, aztán elindultam kifelé.
Már majdnem elértem a kaput, amikor valaki utánam kiáltott.
– Asszonyom! Várjon egy pillanatot!
Megfordultam.
Egy munkaruhás, ősz férfi sietett felém.
A temetőgondnok volt.
Lihegve ért oda.
– Elnézést… maga Ilona lánya?
Meglepődtem.
– Igen.
A férfi néhány másodpercig csak nézett.
– Akkor maga Andrea?
Megdermedtem.
– Igen. Honnan tudja a nevemet?
A férfi nem válaszolt rögtön.
Aztán kimondott egy másik nevet.
– Emlékszik még Tamásra?
Mintha húsz év egyetlen pillanat alatt eltűnt volna.
Tamás.
Anyám halála után ismertem meg.
Együtt dolgoztunk egy kis üzletben.
Ő volt az az ember, aki hónapokon keresztül minden este hazakísért, amikor még egyedül a sötét lakásba is nehezen mentem be.
Soha nem voltunk egy pár.
Pedig talán mindketten szerettük volna.
Aztán kaptam egy állást máshol.
Elköltöztem.
Eleinte telefonáltunk.
Aztán egyre ritkábban.
Végül teljesen megszakadt a kapcsolat.
– Persze, hogy emlékszem – mondtam. – Mi van vele?
A gondnok a földre nézett.
– Ő hozza a virágokat.
Nem értettem.
– Milyen virágokat?
– Amik az édesanyja sírján vannak.
Csak néztem rá.
– Tamás?
– Igen. Évek óta.
– De hát ő alig ismerte anyát.
A férfi bólintott.
– Ezt én is megkérdeztem tőle egyszer.
– És mit mondott?
A gondnok elmosolyodott.
– Azt, hogy nem az édesanyját ismerte igazán.
Hanem magát.
Éreztem, hogy összeszorul a torkom.
– Miért nem keresett meg?
– Azt mondta, egyszer megpróbálta. Megtudta, hogy férjhez ment, családja lett. Nem akarta megzavarni az életét.
A kapu mellett álltam, és hirtelen már a könnyeimet töröltem.
– Akkor miért jár ide?
A gondnok erre benyúlt a kabátja zsebébe.
Elővett egy összehajtott papírt.
– Ezt néhány hónapja adta ide. Azt mondta, ha egyszer találkoznék magával, adjam oda.
Remegő kézzel széthajtottam.
Mindössze két sor állt rajta.
„Andrea, nem azért vittem virágot, mert azt vártam, hogy egyszer visszajössz.
Hanem mert tudtam, hogy ha visszajössz, szeretném, ha látnád: amíg távol voltál, valaki vigyázott arra, aki neked fontos volt.”
Sokáig nem tudtam megszólalni.
Aztán megkérdeztem:
– Tamás még mindig ide jár?
A gondnok bólintott.
– Minden hónap első vasárnapján.
Lenéztem a papírra.
Másnap vasárnap volt.
Másnap délelőtt tízkor már ott ültem anyám sírja melletti padon.
Nem tudtam, eljön-e.
Tíz perc telt el.
Aztán húsz.
Már majdnem felálltam, amikor kavics ropogását hallottam mögöttem.
Megfordultam.
Egy őszülő férfi állt néhány méterre tőlem, kezében egy csokor virággal.
Sok minden megváltozott rajta húsz év alatt.
De a mosolyát azonnal felismertem.
Megállt, amikor meglátott.
Egyikünk sem tudta, mit kellene mondani ennyi év után.
Végül én törtem meg a csendet.
– Köszönöm, hogy vigyáztál rá.
Tamás a sírra nézett, majd rám.
– Megígértem neked.
– Mikor?
Elmosolyodott.
– Amikor egyszer azt mondtad, hogy az fájna a legjobban, ha anyukád sírját egyszer senki sem látogatná.
Erre már én is elmosolyodtam.
Mert erre a mondatra én már nem emlékeztem.
Ő viszont húsz év alatt sem felejtette el.
Jogi záradék: A történet irodalmi célból készült, kitalált szereplőket és eseményeket tartalmaz. Bármilyen hasonlóság valós személyekkel vagy eseményekkel a véletlen műve.
