Tizenöt éve ugyanaz a képeslap állt a vitrinben – csak tegnap vettem észre, mi van a hátuljára írva
Tizenöt éve ugyanaz a képeslap állt anyukám vitrinjében.
Egy régi balatoni kép volt rajta.
Naplemente, vitorlások, a sarokban nagy piros betűkkel: „Üdvözlet Balatonfüredről!”
Gyerekkoromban százszor láttam.
Később már észre sem vettem.
Anyukám azonban valamiért ragaszkodott hozzá.
Amikor új szekrénysort vett, a képeslap átkerült az új vitrinbe.
Amikor festettünk, becsomagolta a poharakkal együtt.
Amikor egyszer azt mondtam neki:
– Anya, ezt miért nem dobod már ki? Kifakult az egész.
Csak annyit felelt:
– Hadd maradjon.
Nem kérdeztem tovább.
Azt hittem, valami régi nyaralás emléke.
Tegnap délelőtt nála voltam.
Hetvenkét éves, és mostanában nehezebben éri el a felső polcokat, ezért megkért, hogy töröljem át a vitrint.
Kiszedtem a poharakat.
A porcelánfigurákat.
A régi fényképeket.
Végül ott maradt a képeslap.
Megfogtam, és akkor vettem észre, hogy nem egyszerűen oda van támasztva.
Egy apró darab ragasztószalag tartotta a hátuljánál.
Leszedtem.
A lap megfordult a kezemben.
És megálltam.
Volt rajta néhány sor.
A tinta már halvány volt, de el lehetett olvasni.
„Kedves Marika!
Már csak két nap, és otthon vagyok. Megígértem, hogy egyszer elviszlek ide. Ha addig kell várnod rám, míg megöregszünk, akkor majd öregen jövünk.
Szeretlek.
Pista”
Apukám írása volt.
Hirtelen megértettem.
Ő küldte a képeslapot.
Még azelőtt, hogy összeházasodtak volna.
– Anya…
Anyukám rám nézett a konyhából.
– Megfordítottad?
Bólintottam.
Nem haragudott.
Csak odajött, kivette a kezemből, és végighúzta az ujját a megsárgult papír szélén.
– Ezt apád küldte nekem 1973-ban – mondta.
– És elvitt végül Balatonfüredre?
Elmosolyodott.
– Nem.
Meglepődtem.
Apukám nyolc éve nincs velünk. Hirtelen rosszul éreztem magam, hogy rákérdeztem egy ígéretre, amit talán sosem tartott be.
De anya folytatta.
– Mindig közbejött valami. Házépítés, aztán ti gyerekek, munka, pénz… Tudod, milyen az élet.
Leült a kanapéra.
A képeslapot még mindig a kezében tartotta.
– Egyszer már majdnem elindultunk. Apád mindent megszervezett. Aztán te belázasodtál.
– Én?
– Te. Hatéves voltál. Egész éjjel melletted ült. Másnap reggel pedig azt mondta: „Balatonfüred nem megy sehova.”
Elnevettem magam.
Pontosan olyan mondat volt, amit apa mondott volna.
– Akkor ezért őrzöd?
Anyukám megrázta a fejét.
– Nem azért, mert nem jutottunk el.
– Hanem?
Megfordította a lapot, és az utolsó mondatra mutatott.
„Ha addig kell várnod rám, míg megöregszünk, akkor majd öregen jövünk.”
– Amikor apád beteg lett – mondta –, egyszer elővette ezt a lapot. Azt mondta, ha rendbe jön, ez lesz az első utunk.
Nem jött rendbe.
Egy darabig egyikünk sem szólt.
Aztán anya visszatette a képeslapot a vitrinbe.
Ugyanoda.
Csak most nem ragasztotta le.
Délután hazamentem.
Este felhívtam.
– Anya, jövő szombatra ne tervezz semmit.
– Miért?
– Mert elmegyünk valahová.
– Hová?
– Balatonfüredre.
Sokáig csend volt a telefonban.
Aztán hallottam, hogy szipog.
– Ketten?
– Nem – mondtam. – Hárman.
Nem kérdezte meg, kire gondolok.
Pontosan tudta.
Szombaton a képeslap is velünk jön.
Hetvenkét évesen anya végre odaáll majd ahhoz a tóhoz, ahová egy huszonéves fiú egyszer megígérte, hogy elviszi.
Apa már nem tud mellette állni.
De valahogy mégis ő mutatta meg nekünk az utat.
Egy tizenöt éve a vitrinben álló, megsárgult képeslappal.
Talán ezért nem érdemes túl gyorsan kidobni a régi, jelentéktelennek tűnő dolgokat. Néha nem maga a tárgy értékes, hanem az az ígéret, amit évtizedeken át őriz.
Jogi megjegyzés: A történet irodalmi, szórakoztató és érzelmi tartalomként készült. Szereplői és eseményei kitaláltak; az esetleges hasonlóság valós személyekkel vagy eseményekkel a véletlen műve.
