Amikor a fiam, Bence tizennyolc éves lett, szinte minden barátja egyetemre készült.
Az egyik mérnöknek, a másik közgazdásznak, a harmadik informatikusnak.
Bence viszont egy májusi este leült velünk a konyhában, és közölte:
– Én nem akarok egyetemre menni.
Az apja letette a villát.
– Akkor mit szeretnél?
– Villanyszerelő leszek.
Úgy mondta, mintha valami rosszat vallana be.
Én csak annyit kérdeztem:
– Szeretnéd csinálni?
– Igen.
– Akkor csináld.
Azt hittem, ezzel le is zártuk.
Nem így történt.
A ballagás után egyre gyakrabban hallottam ugyanazokat a kérdéseket.
– És Bence hová jelentkezett?
Amikor elmondtam, hogy szakmát tanul, volt, aki egyszerűen azt mondta:
– Az is kell.
Valamiért mindig ez az „is” zavart a legjobban.
Mintha léteznének az igazi pályák, és valahol mögöttük kullognának azok, amelyek „is kellenek”.
Bence eleinte nem foglalkozott vele.
Legalábbis ezt mondta.
Aztán észrevettem, hogy amikor találkozott a régi osztálytársaival, egyre kevesebbet mesélt magáról.
Ők beszéltek az egyetemről, vizsgákról, kollégiumról, ösztöndíjról.
Ha megkérdezték, ő mit csinál, csak vállat vont.
– Dolgozgatok.
Pedig nem „dolgozgatott”.
Reggel hatkor kelt.
Tanult, gyakorolt, később dolgozni kezdett egy tapasztalt villanyszerelő mellett.
Volt, hogy este nyolckor ért haza.
Koszos munkásnadrágban, fáradtan, néha összevágott kézzel.
De másnap reggel újra ment.
Egy idő után már egyedül is rábíztak kisebb munkákat.
Aztán nagyobbakat.
Mégsem lett büszkébb arra, amit csinált.
Egyszer egy családi ebédnél az egyik rokon megkérdezte tőle:
– Na, nem bántad meg, hogy nem mentél tovább tanulni?
Bence elmosolyodott.
– Nem.
De amikor hazafelé mentünk, a kocsiban megszólalt.
– Anya, szerinted én kevesebb vagyok?
Majdnem félrerántottam a kormányt.
– Miért lennél kevesebb?
– Mert nincs diplomám.
– És?
– Mindenki úgy beszél róla, mintha elrontottam volna valamit.
A piros lámpánál ránéztem.
– Te szereted, amit csinálsz?
– Igen.
– Jó vagy benne?
Kis gondolkodás után bólintott.
– Szerintem igen.
– Akkor mit rontottál el?
Nem válaszolt.
Teltek az évek.
Bence megszerezte a képesítéseit, vett egy használt furgont, és lassan saját ügyfélköre lett.
Mégis megmaradt benne valami abból a tizennyolc éves fiúból, aki úgy jelentette be a döntését, mintha bocsánatot kellene kérnie érte.
Aztán egy novemberi estén megcsörrent a telefonja.
Vacsoráztunk.
Felvette.
– Igen?
Néhány másodpercig hallgatott.
Aztán felállt az asztaltól.
– Hol vannak pontosan?
Megint csend.
– Rendben. Indulok.
Letette.
– Mi történt? – kérdeztem.
– Az idősek otthonában elment az áram az egyik épületrészben. Valami komolyabb hiba lehet. A karbantartó nem tudja megoldani.
– Most mész?
Már húzta a kabátját.
– Muszáj.
Éjfél után ért haza.
Az arca fáradt volt, a ruhája poros.
– Sikerült?
Bólintott.
– Igen.
Másnap délelőtt újra csörgött a telefonja.
Éppen nálunk kávézott.
Ránézett a kijelzőre.
– Az otthonból keresnek.
Felvette.
Nem hallottam, mit mondtak neki.
Csak azt láttam, hogy Bence egyszer csak lehajtja a fejét.
– Igazán nincs mit – mondta.
Hallgatott.
– Örülök, hogy sikerült.
Megint csend.
Aztán elmosolyodott.
– Köszönöm.
Amikor letette, megkérdeztem:
– Mit mondtak?
Egy darabig forgatta a telefont a kezében.
– Az igazgató volt. Azt mondta, tegnap este több mint negyven idős ember szobájában nem volt rendesen áram. Azt mondta, nem tudja, mi lett volna, ha nem megyek ki ilyen gyorsan.
Nem szóltam.
Bence az ablak felé nézett.
– A végén azt mondta, jó, hogy vannak olyan emberek, akik értenek ehhez.
Elmosolyodtam.
– Az is kell?
Rám nézett.
Pontosan tudta, mire gondolok.
Elnevette magát.
– Na jó, anya.
Azt hittem, ennyi volt.
De néhány másodperc múlva megszólalt.
– Tudod, mi a furcsa?
– Mi?
– Évekig azt hittem, valamit bizonyítanom kell azért, mert nem mentem egyetemre.
– És most?
Bence letette a telefont az asztalra.
– Most először érzem úgy, hogy nem kell.
Aznap nem kapott diplomát.
Nem léptették elő.
Nem lett gazdagabb, és másnap ugyanúgy felvette a munkásnadrágját.
Csak végre megértett valamit, amit bárcsak évekkel korábban elhitt volna:
egy ember értékét nem az dönti el, hogy az iskola után melyik ajtón lépett be. Hanem az, hogy amit választott, azt milyen tudással, becsülettel és felelősséggel végzi.
És azóta, ha valaki megkérdezi tőle, mit csinál, már nem azt mondja:
– Dolgozgatok.
Hanem egyszerűen:
– Villanyszerelő vagyok.
És már nem halkabban mondja, mint más a diplomáját.
Jogi megjegyzés: A történet fikciós, szórakoztató és gondolatébresztő tartalom. A szereplők és az események kitaláltak; valós személyekkel vagy eseményekkel való esetleges egyezés a véletlen műve.
