A futár letette a csomagomat, lefotózta, majd visszavette és elsétált vele – utánamentem, mert ezt már nem értettem

Péntek délután otthon dolgoztam, amikor megszólalt a kapucsengő.

– Csomag!

Vártam is egy rendelést, ezért kinyitottam a kaput.

Az ablakból láttam, ahogy a futár besétál.

Letette a dobozt a bejárati ajtó elé.

Elővette a telefonját.

Lefotózta.

Eddig teljesen normális.

Aztán felvette a csomagot.

És elindult vele vissza a kapu felé.

Csak néztem.

Kinyitottam az ablakot.

– Elnézést! Az az én csomagom!

A futár felnézett.

– Tudom!

És ment tovább.

Na, itt már felálltam az asztaltól.

Mire kiértem, éppen betette a dobozt a furgonba.

– Várjon már! – szóltam. – Ha tudja, hogy az enyém, akkor miért viszi el?

A férfi rám nézett.

– Mert nem adhatom oda.

– De az előbb letette az ajtóm elé!

– Igen.

– Le is fényképezte!

– Igen.

– Aztán ellopta?

– Nem loptam el.

– Remek. Akkor kérem vissza.

– Nem lehet.

Kezdtem azt hinni, valamilyen rejtett kamerás műsorba kerültem.

– Mi van ráírva?

Ránézett a címkére.

Felolvasta a nevemet.

– És a cím?

Felolvasta a címemet.

Széttártam a karomat.

– Én vagyok az, ez pedig az a ház. Ennél több bizonyítékot mit szeretne? Születési anyakönyvi kivonatot?

A futár elnevette magát.

– Higgye el, én is szeretném odaadni.

– Akkor adja.

– Nem lehet.

– Miért?!

A férfi megfordította a dobozt.

Az alján hatalmas nedves folt volt.

– Ezért.

Meglepődtem.

– Mi történt vele?

– Kifolyt valami az egyik másik csomagból. Amikor letettem, akkor vettem észre.

– És a fénykép?

– A rendszer automatikusan kérte. Már éppen lezártam volna a kézbesítést, amikor megláttam a foltot. Ha így átadom, és odabent tönkrement valami, maga reklamál. Jogos lenne. Én meg magyarázkodhatnék, hogy miért adtam át sérülten.

Közelebb mentem.

A doboz tényleg úgy nézett ki alulról, mintha megfürdették volna.

– Mi van benne? – kérdezte.

– Fogalmam sincs.

– Maga rendelte.

– Igen, de három dolgot várok.

– Akkor legalább izgalmas.

Elővette a kis gépét.

– Visszaviszem sérült küldeményként. Kap majd értesítést.

Sóhajtottam.

– Jó. Akkor vigye.

Már majdnem beszállt a furgonba, amikor megkérdeztem:

– Egyébként miből folyt ki ennyi?

A futár elkomorodott.

– Ezt inkább ne kérdezze.

Természetesen ettől rögtön tudni akartam.

– Most már muszáj elmondania.

Hátrament a furgonhoz, kinyitotta az ajtót, és rámutatott egy másik kartondobozra.

A doboz külön műanyag zsákban állt.

Az oldalán ez volt olvasható:

„Házi savanyúság – törékeny.”

– Uborkalé? – kérdeztem.

– Remélem.

– Miért, mi lehet még?

– Nem akarom tudni. Nekem ma még tizenkilenc címem van.

Elment.

Körülbelül egy órával később e-mailt kaptam, hogy a küldemény megsérült, ezért cserét küldenek.

Három nappal később megérkezett az új doboz.

Ezúttal egy másik futár hozta.

Átadta.

Megnéztem az alját.

Száraz volt.

– Minden rendben? – kérdezte.

– Igen. Csak volt egy uborkás ügyünk.

Úgy nézett rám, mintha nem lenne biztos benne, akarja-e hallani a folytatást.

Nem akarta.

Bevittem a csomagot és kibontottam.

Ekkor derült ki, mit mentett meg az első futár azzal, hogy nem adta oda sérülten.

Egy új vezeték nélküli billentyűzetet.

Ránéztem.

Aztán elképzeltem, ahogy bekapcsolom a savanyúságlében ázó elektronikát.

Másnap véletlenül ugyanaz a futár jött a szomszédhoz.

Kimentem hozzá.

– Igaza volt! Elektronika volt benne!

Bólintott.

– Na látja.

– Köszönöm, hogy elvitte.

Elmosolyodott.

– Tegnap még majdnem rendőrt hívott rám.

– Tegnap még úgy nézett ki, hogy lefotózza, ahogy kézbesíti, aztán ellopja.

– Jogos.

Már indult volna, amikor visszafordult.

– Egyébként kiderült, mi folyt ki.

– Uborkalé?

Megrázta a fejét.

– Céklalé.

– Az jobb?

– A nadrágom szerint nem.

Azóta, ha egy futár valami furcsát csinál a csomagommal, előbb megkérdezem, miért.

Főleg, ha közben rózsaszín a nadrágja.